A baloldal, az újbaloldal és a posztnyilasok egyik kedvenc toposza a nemzeti nagytőkésekkel kapcsolatos aggályok folyamatos megfogalmazása. Egyik alapvető kiindulópontjuk, hogy az említett, a posztkommunista gazdasági rezsimet részben leváltó és a külföldi érdekcsoportokat törvényes módon kiszorító nemzeti burzsoázia nem támogathat vagy indíthat el olyan gazdasági és kulturális fejlesztési projekteket, amelyek ellensúlyozni képesek a kedvezőtlen hatású társadalmi-gazdasági folyamatokat.
Pedig ennek pont az ellenkezőjét látjuk. És ez hosszú távon a nemzetmegmaradás egyik alappillére, amit a polgári kormányok is felismertek, így
2010 óta az Orbán-adminisztráció kiemelt prioritásként kezeli a vállalkozók ösztönzését és hatékony támogatását, ennek eredményeképp a nemzetstratégiai szektorokban jelentősen javult a magyar tulajdon aránya. „Aki értelmes fejlesztési programmal érkezik, az kap támogatást.” Ezzel szemben a 2010 előtti baloldali kormányok idején a szocialista elithez tartozó vörösbárók gazdagodtak.
A különbség jól látható: míg a vörösbárók egy jó része betöltött valamilyen kormányzati pozíciót, ami a gazdagodásuk egyik kulcsa volt, addig a nemzeti nagytőke képviselőinél erről nem beszélhetünk, utóbbiak piaci megbízások révén lettek sikeresek. A vörösbárókat számos bűncselekmény elkövetésével hozzák összefüggésbe, illetve az sem egyedi eset, hogy kárt okoztak a magyar polgároknak, míg a nemzeti tőkésosztálynál ilyenekről nem beszélhetünk, ellenben felelősségvállalásukkal hozzájárulnak a társadalom hátrányos helyzetben lévő tagjainak könnyebb boldogulásához.
Minden ország érdeke, hogy legyenek „unikornisai” (legalább egymilliárd dolláros értéket elérő startup), valamint legyenek olyan patrióta nagytőkései (milliárdos nagyvállalatokat tulajdonló, nemzeti érzelmű vállalkozók), akik a nyilvánvaló profitorientáltság mellett a hazájuk érdekét is szem előtt tartva, elsősorban velük azonos nemzetiségűeket foglalkoztatnak, a nyereségükből a saját országukban fektetnek be, növelve a hazai munkahelyek számát és a hozzáadottérték-termelést, illetve az adót a saját országuk államkasszájába fizetik be, ezzel hozzájárulva az adott államban élő emberek életkörülményeinek javításához.
Az országoknak szükségük van tehát nagyvállalatokra, azonban azok az államok, amelyek nem rendelkeznek nemzeti nagytőkés vállalkozókkal, ezt az „űrt” kénytelenek multinacionális cégekkel kitölteni (illetve gyakran, ahogy a magyarországi baloldalnál is láttuk, ezt önként teszik), amelyek a profitot kiviszik az országból, és nem áll érdekükben egyetlen nemzet jólétéhez sem hozzájárulni.
Ahogy a globalista politikusokat, ezen cégeket is kizárólag az anyagi haszonszerzés hajtja. Már a rendszerváltozást követően fontos lett volna a nemzeti tőkésosztály felépítése: a gazdasági nehézségek és a munkanélküliség leküzdése, a hatékony társadalmi-gazdasági fejlődés elősegítése, a szegénység és a radikalizálódás megelőzése érdekében a jobb helyzetben lévő polgárok ösztönzése, hogy vállaljanak közvetlen szerepet a növekvő nemzetgazdasági kihívások kezelésében.
A „nemzeti burzsoázia” támogathat és elindíthat olyan gazdasági és kulturális fejlesztési projekteket, amelyek ellensúlyozni képesek a kedvezőtlen hatású társadalmi-gazdasági folyamatokat. Sőt a vállalkozók ösztönzése és hatékony támogatása politikai beállítottságtól függetlenül történhet. 2020 júliusában a miniszterelnök Szakács László MSZP-s országgyűlési képviselőnek válaszolva a parlamentben így fogalmazott:
Az önök emberei, a vörösbárók is kapnak támogatást. Nem az alapján hozok döntést, hogy kinek milyen színe van, mert a gazdaságot nem lehet pártalapon építeni. Aki értelmes fejlesztési programmal érkezik, az kap támogatást.
Más volt a helyzet a vállalkozások és azok támogatása terén (is) a szocialista érában a vörösbárók idején, amikor – ahogyan arra Gyurcsány Ferenc egy 2017-es dunaújvárosi lakossági fórumán utalt – az volt a gyakorlat, hogy visszakérték a kormányzati beruházásokra szánt pénzek húsz százalékát, ami magyarázatként szolgál, többek között, a 4-es metró Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) által is vizsgált, jelentésben feltárt „szétlopott” beruházására.
