tegnapi „bronzérme” (hatvanegyedik alkalommal ült a futballválogatott kispadján) nekem a szép emlékezetű Baróti Lajost juttatta az eszembe, aki 117-szer irányította a nemzeti csapatot.
Lajos bácsi kilencvenkét évet töltött közöttünk, ebből nem keveset futballpályák környékén. Már a puszta megjelenése is nyugalmat sugárzott.
Kisujjában volt a futball, ismerte a közösségépítés fortélyait, igazi focit varázsolt a pályákra, szemrevalót, korszerűt és mégis békebelit.
Szinte ma is hallom, ahogyan a győztes meccsek végén a közönség kórusban skandálja: „Lajos bácsi, köszönjük!” (Három világbajnokságra és egy – bronzérmet hozó – Európa-bajnokságra juttatta ki a válogatottat, amely az 1964-es olimpián aranyérmet szerzett.)
Alábbi történet sokat elmond Baróti Lajosról.
Ötvenhetet írunk, első bajnokságát nyeri csapata, a Vasas, és a Közép-európai Kupában is győztes. A Vasas a párt – az MSZMP – csapatának számított, Kádár János kedvencének. A vezér a bajnoki banketten is megjelent, sőt a protokoll végén magához kérette a játékosokat, edzőket. Ki-ki azt kérhetett, amit akart, lakást, kocsit, bármit… Persze sorra került a siker atyja, az akkor negyvennégy éves Baróti is. Ha egy helikoptert kér pilótástul, talán azt is megkapja… Ő azonban némi tipródás után, csendesen csak azt kérte, engedjék ki testvérét a börtönből. (Bátyjának az volt a „bűne”, hogy 1956-ban szerepet vállalt az egyetem forradalmi bizottságában.) Kádár meglepődött, két hét türelmet kért, mondván, át kell néznie az „ügyet”. (A helikopter könnyebben ment volna.) Két hét múlva hazatért a testvérbáty.
Nagyvonalú volt a vezér? Inkább csak fölmérte Baróti nagyságát.
