2009. december 23. 14:24
Tompos Ádám
Üzeni Jan Slota és pártja. Nincs is ezzel semmi probléma, csak az, hogy ők üzenik, és hogy nem tisztázzák az úgynevezett célcsoportot. Egyébként tényleg semmi baj nem lenne a hazafias törvény munkacímen futó javaslatukkal, engem tényleg csak a reálpolitikai körülmények zavarnak, meg a saját patriotizmusom, ami ugye nehezen egyeztethető össze Slotáéval. Oltári européernek érezném magam, ha ezt az összeférhetetlenséget elintézném annyival, hogy ez a mi dolgunk, de nem teszem, mert egy kicsit mást gondolok a világról és benne erről a két országról, mint az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, közismert nevén az EBESZ. De tegyünk egy próbát.
| Ha tetszett a cikk, ossza meg ismerőseivel |
|
Nézzük meg laboratóriumi körülmények között, hogy miként is működne a szlovák MSZP (ezek volnának a szociáldemokrata Ficóék) és a szlovák SZDSZ (Slotáék, vagyis az SNS is tele van korrupciós ügyekkel és ők is megmutatják, milyen az, amikor a farok csóválja az ebet és az EB-t...) paragrafusok Prokrüsztész-ágyába szorított hazaszeretete. Vegyünk egy képzelt nemzetet, így abba semmi ideológiai maszlag nem magyarázható bele. Hát lássuk Pirézia törvénybe foglalt pirézkedését.
A javaslat értelmében a piréz iskolákban és a piréz parlamentben a piréz zászló felvonásával és a piréz himnusz eléneklésével kezdődjön a hét. Tankönyveikben is hangsúlyos helyre kerülne a piréz címer. Ezeket kifüggesztenék a tantermekben is. Továbbá leszögeznék, hogy mindenkinek kötelessége tisztelni Pirézia szimbólumait, magát a piréz államot, de a piréz nyelvet is. A szlovák kormánypártok tehát arra készülnek, mint Pirézia. Éppen ezért törvényük nem működhet és nem is léphet életbe: egy olyan államban, amelynek egyik kisebbségét orwelli nyelvtörvénnyel, a másikat betonfalakkal szigetelik el, ahol a szurkolókat ugyanúgy és ugyanazért verik meg a rohamrendőrök, mint a diáklányokat a neonácik, ahol az állam felrúg mindenféle nemzetközi egyezményt, ahol a Benes-dekrétumok nemhogy érvényben vannak, de meg is erősítik őket: ott egy ilyen törvény csak aljas eszköz lehet.
Nekünk magyaroknak persze érdekes, hogy ez ugyan egy melldöngetve acsarkodó párt javaslata, de a koalíció baloskodva modernkedő pártja is támogatja egyes elemeit. (Nyilván belpolitikai okokból, de akkor is ez az igazság.) A szög itt már szurkálja a zsák oldalát, de kibökni csak a magyarfóbiásoknak sikerül. Szerintük „az ifjúságból hiányzik a szlovák nemzettudat, a szlovák identitás, ezért szükség van az általuk benyújtott javaslat elfogadására”.
Ez, ha akarom, hülyeség, ha akarom, hazugság.
A szlovák ifjúságból – ahogy a szlovák társadalomból sem – nem hiányzik a nemzettudat. Ahogy az ukránból, a románból, a szerbből, a horvátból és az osztrákból sem. Mert ahol népies konttyal lesz még népszerűbb a politikusnő, vagy ahol a választási győzelem után a köztársasági elnök nem átall önfeledten nemzeti zászlót lobogtatni, ott a nemzettudattal nincsen gond. Hogy ezzel szemben nálunk mekkora a baj (és hogy ezen milyen gyorsan lehet változtatni), arra hadd hozzak egy személyes példát. 1997-ben a magyar kadétválogatottal a csehországi korosztályos baseball-Eb-n vehettem részt. Egy kisváros postahivatalában eléggé elcsodálkoztam, mikor megláttam Vaclav Havel képét, hiszen idehaza nem volt szokás kitenni az államfő fotóját. Edzőm a különbséget ennyivel magyarázta: „Tudod, vannak országok, ahol olyan az elnök, hogy ki lehet tenni a képét a hivatalokba. Havel ilyen, Göncz meg nem.”
Ha ehhez a gyorsjelentéshez hozzávesszük, hogy emellett olyan jegybankelnökünk volt Surányi György személyében, aki kivitette irodájából a magyar zászlót, egy közgazdász-értelmiségi-politikus – jelesül Bauer Tamás – pedig minden botrány nélkül leírhatja, hogy „ideje szakítani azzal a magyar nézettel, hogy Trianonban súlyos igazságtalanság történt”, akkor ne csodálkozzunk hát, ha Brüsszelben a szlovákiai nyelvtörvényre utalva a (most éppen) konzervatív Bokros Lajos szlovákul szólal fel. Mertünk már kicsik lenni, most merünk szlovákok lenni.
Magyarnak lenni még rázós egy kicsit, de talán belejövünk. Rétvári Bence kereszténydemokrata képviselő ezt speciel azzal segítené elő, hogy a nemzeti alaptanterv hangsúlyos részévé tenné a hazaszeretet erősítését. „Történelmünk helyes ismerete, közös nemzeti célok, a magyar nemzet tagjainak egymás iránti szolidaritása nélkül ugyanis jövőnk megpecsételődött” – ez volt az indoklása. Két hét sem kellett, és Labanino Rafael, az (egykori) SZDSZ egykori (?) tanácsadója nem maradt el a válasszal: „Rétvári szövegéből, s pártja, valamint annak szövetségese, a Fidesz megnyilvánulásaiból nem nehéz kiolvasni, mit is értenek a hazaszeretet erősítése alatt: annak hangsúlyozását, amit a magyar múltból ők dicsőnek tartanak, a magyar áldozati szerep erősítését, újabb generációk belenevelését a sérelmi politizálásba, a határon túli magyarok élő skanzenként való használatát, az »igaz, romlatlan magyar értékek« hordozóiként való bemutatását.” Hát így áll a mi politikánk a hazaszeretetről.
És hiába hangoztatjuk, hogy a „hazaszeret nem tanítható”, vagy hiába röhögünk nagyokat horkantva, amikor minden március 15-én megtalál a televízió egy olyan diákot, aki szerint „ma azt ünnepeljük, hogy Petőfi ’56-ban kikergette a törököket”, attól bizony még a magyar ifjúságból hiányozni fog a magyar nemzettudat, a magyar identitás. Az pedig nem vigasztal, hogy nyilván az Egyesült Államokban is van nebuló, aki szerint július 4-én az amerikaiak azt ünneplik, hogy nagy vezérük, Benjamin Franklin megkoronázta George Washingtont, majd állampolgárságot adott az első indián pulykának. Mondjuk.
Ez utóbbi példa amúgy akkor sem izgatna, ha történetesen igaz lenne, mert a hülyeség, ahogy a liberalizmus is: univerzális. A nemzeti érzés viszont nem (lehet) az, ezért március idusának minden bugyuta beszólása érdekel.
Már csak azért is, mert némelyik kifejezetten fáj.
|
Lap teteje |
Impresszum |
Médiaajánlat |
Adatvédelem |
Oldaltérkép
.jpg)
.jpg)
