2009. december 20. 15:29
Lőcsei Gabriella
Posztdecembristák – Romániában így nevezik azt az ifjú nemzedéket, amelyik az 1989. decemberében bekövetkezett váltás – forradalom? – után érett felnőtté. De nem csak nevük, feladatuk is van ezeknek a húsz-harmincéves fiatal embereknek. A társadalom tőlük várja, hogy kellő távolságtartással, mégis értőn, sőt: együtt-érzőn dolgozzák fel a két évtizeddel ezelőtti eseményeket, meg ami azok előtt és után történt.
| Ha tetszett a cikk, ossza meg ismerőseivel |
|
Legifjabb játékfilmeseik meg is felelnek ennek a várakozásnak, hogy mennyire, arról a Duna Televízióban futó, Volt egyszer egy Szeku című sorozat nézője is megbizonyosodhat. E sorozat keretében mutatják be ugyanis azokat a nemzetközi figyelemre érdemes műveket, amelyek azt a megkérdőjelezhető – ellopott? – zendülést ábrázolják, amelynek Romániában mind a román, mind a magyar lakosság oly igen lelkes résztvevője volt. Ám e „szekus retrospektívben” Radu Munteanu A papír kékre vált című filmje s más, nemzetközi figyelemre méltó munkák mellett szerepel egy olasz film is, Az utolsó forradalom, amelyiknek csupán a kezdő képsorai idézik fel 1989. decemberének rémesen kaotikus napjait. Maga a történet a „posztdecembristákról” szól, azokról a kallódó emberekről, akik a ’89 utáni, formátlan szabadság áldozataiként keresik helyüket a világban, mindhiába.
Carmine Amoroso, a 2007-es, voltaképpen kétcímű film rendezője (a fesztiválok porondján A címlapfiúként emlegetik a Duna Televízióban Az utolsó forradalom címen hirdetett produkciót) rendületlenül hisz a mozi szociális küldetésében. Akár forgatókönyvíróként dolgozik, akár rendezőként, mindig a modern világ kiszolgáltatottjaival szembesíti a mozik népét. Legutóbbi műve, amely rövid idő alatt több jelentős díjat is kapott, az olasz kulturális minisztérium pedig a kiemelt jelentőségű filmek sorába emelte, nem „csak” a kelet-európai rendszerváltások nyomorultjait hozza képbe, hanem az úgynevezett jóléti társadalmak szerencsétlenjeit is. Azokat a fiatal embereket, akiket a saját szülőföldjükön ugyanolyan idegenekként kezelnek, mint a hivatalos engedély nélkül bujkáló bevándorlókat.
Idegennek lenni relatív dolog, így oktatja a Romániából – mondhatni, véletlenül – Itáliába kerülő Ioant kor- és sorstársa, Michele, az olasz állampolgár, aki azért költözött szülei vidéki otthonából a nagyvárosba, mert tanulni szeretett volna. Ioant, akinek a szeme láttára ölték meg ’89 decemberében orvosi hivatását teljesítő édesapját, a haverja beszélte rá, hogy a jobb élet reményében elhagyja szülőhazáját, magányos édesanyját. Minthogy azonban mind a ketten „született lúzerek”, a benszülött Michele és a bevándorló Ioan is, szükségszerűen sodródnak a mindennapok peremére. Munkaadók, munkaközvetítők, pályaudvari s utcai rendfenntartók, házmesterek és lakástulajdonosok megalázottai lesznek. Megszégyenített, felesleges emberek. Nagy hibájuk, hogy a porba tiportak számára kötelező életreceptet képtelenek alkalmazni. Pedig Ioan cimborája, aki a hiszékeny fiút a nagy kalandra rávette, az „élelmes román”, úton, útfélen hirdeti a szerinte egyedül üdvözítő életfilozófiát: Így is, úgy is megaláznak. De próbálj meg mosolyogni, akkor legalább jobban megfizetnek! S a tiszta tekintetű Ioan, aki a perverz pénzkereseti lehetőségek elől elszalad, a természetesnek tűnő élethelyzetekben csakugyan megpróbál mosolyogni. Fotómodell lesz belőle, „címlapfiú”. Ostoba, de jól jövedelmező kampányok tapasztalatlan közvetítője. Akarata ellenére: a hazulról hozott élmény- és emlékvilág kiárusítója is. Aztán az egymástól messzire kerülő, két nyomorgó pályatárs, az őshonos és az idegen egyszerre döbben rá, hogy a jól-rosszul megfizetett megaláztatást sem lehet egy életen át elviselni. S mind a két fiú a maga módján próbál szabadulni…
Mintha a neorealista olasz filmesek unokája volna, olyan egyszerű s eszköztelen filmet forgatott e történetből Carmine Amoroso. Szereplői, úgy tűnik – moziszínészként – amatőrök. A Ioant alakító Eduard Gabia, a bukaresti Nemzeti Táncközpont koreográfusa és táncosa, aki ez év nyarán, a Székelyudvarhelyen megrendezett táncfesztiválnak egyik ünnepelt művésze volt, csakugyan az. Talán azért is tudja oly’ tipikussá tenni a megalázottak kelet-európai ifjú légióját. Pénztelenségéből, a filmjének juttatott, rémesen kis költségvetésből is erényt, mi több: stílust kovácsolt a rendező. A történetben – kulcsfiguraként, vagy inkább a végzet fekete angyalaként – szereplő reklámfotós felvételeinek a kivételével olyan az egész alkotás (mozgó)képanyaga, mintha engedély nélkül forgató, elszánt, alkalmi filmesek titokban vették volna fel, hogy a nagyvárosok névtelenjeinek a teljes körű megaláztatásáról tudósítsanak. A forgatás így is hibátlan lett. Mondhatni: így lett hiteles művészfilm Az utolsó forradalom.
|
Lap teteje |
Impresszum |
Médiaajánlat |
Adatvédelem |
Oldaltérkép
