A Hajdú-Bihar megyei Basahalom ritkán szerepel a hírekben, ugyanis nem történik ott az égvilágon semmi. Még a madarak is leesnek a fáról unalmukban. A közbiztonság jó, az emberek becsületesen dolgoznak, estére elfáradnak, nincs kedvük munka után a kocsmában egymást félholtra verni, éjszakánként lopni járni, kertek alatt robbantgatni. Ezért is volt meglepő, hogy Basahalom most hallatott magáról.
Elmondom, mi történt. H. István helyi lakos éjjeliszekrényén minden hajnalban négy órakor csengett a vekker. Felkelt, a konyhába botorkált, feltette a teavizet, megborotválkozott. Négy óra negyvenkét perckor az önkormányzati hivatal előtt felszállt a buszra, öt óra ötvenkor pedig a debreceni remiznél leszállt róla. H. István villamosvezetőként kereste a kenyerét. Elkésni nem szokott, a munkáját közmegelégedésre végezte, az utasokkal udvariasan viselkedett. Mosolygós, kiegyensúlyozott embernek ismerték, aki a túlórázástól se zárkózott el, noha nemcsak három kiskorú gyermek várta otthon, hanem imádott felesége is, mégpedig minden nap meleg vacsorával.
December 6-án H. István nem túlórázott, hanem tizenhat órakor szokása szerint felszállt a basahalmi buszra, és hazament. Megölelte a feleségét, gyermekeit, azután leült vacsorázni. Lencsefőzeléket evett oldalassal. Olyan jólesett neki, hogy kétszer is szedett. Még egy üveg sört is kibontott, jóízűen megitta. Egy darabig nézte a televíziót, aztán elbóbiskolt, végül hangosan horkolva álomba merült. Szokás szerint a felesége cipelte el az ágyig, a gyerekek segítségével. Aludt, mint a bunda, amíg hajnalban meg nem szólalt a vekker. Csakhogy december 7-én másképpen folytatódott a történet. Az éjszaka közepén rendőrautó állt meg H. Istvánék háza előtt. A gyerekek is felébredtek, rémülten figyelték az ablaküvegen és a falakon ugráló kék fényt, H. Istvánné pedig kétségbeesetten, vékony pongyolájában dideregve állt a kertkapuban, és bizony alig akart hinni a szemének, amikor meglátta a férjét a járőrkocsiból kiszálló rendőrök gyűrűjében.
H. Istvánt a község főterén tartóztatták le, miután az éj leple alatt bankjegy-automatát helyezett el a templomkert terméskő falába, oda, ahol százötven évig Nepomuki Szent János szobra állt. Bizony, csak állt, mert tavaly a falu kénytelen volt eladni egy dúsgazdag arab műgyűjtőnek. Azóta is a bevételből fedezik az általános iskola fenntartását. A szobor jelenleg Al Rahba oázisban áll, mint az úton- és vízenjárók védőszentje, de ez most nem tartozik ide.
Kétség nem fér hozzá, hogy H. István előre megfontolt szándékkal cselekedett. Az elektronika hibája miatt leselejtezett bankjegykiadó automatát hetek óta bűnrészességgel alaposan gyanúsítható sógora garázsában rejtegette, sőt a cselekmény éjszakáján is a sógora segítségével rakta fel huszonnégy éves Lada személygépkocsija tetőcsomagtartójára. (A sógor azzal védekezett, hogy tudomása szerint H. István hűtőszekrénnyé akarta átalakítani az automatát.) A Lada éjjel két óra után néhány perccel érkezett a templomkerthez. Szorosan a fal mellé állt. H. István deszkával hidalta át a tetőcsomagtartó és a szoborhely közötti távolságot, és ügyesen a helyére tolta az ATM-et (Automated Teller Machine). De ezzel még nincs vége! A megzavarodott férfi az előző napon kivette a bankból a család összes megtakarított pénzét, és betette az automatába. Nem nagy összegről van szó, mindössze száztizenötezer forintról, de akkor is bűnös könnyelműség egy családos embertől. Az ATM mellé táblát akasztott ki. Ez állt rajta: „Figyelem! A készülék makk ásszal működik!”
Persze volt a zsebében makk ász! Begyűrte az automata kártyanyílásába, és kivette az összes pénzt. Hangosan kurjongatva táncolta körbe az utcát, a főteret, közben két marokkal szórta a bankjegyeket a basahalmi éjszakába.
Lap teteje |
Impresszum |
Médiaajánlat |
Adatvédelem |
Oldaltérkép
.jpg)
.jpg)
