2009. december 1. 11:40
Lőcsei Gabriella
Ha nem vigyázunk, a 2009-es esztendő korszakalkotó találmánya lesz a vad karácsony a szent, az áldott, a békés ünnep helyett. Az újítás attól a külföldi tulajdonú tévéadótól származik, amelyik Vad, vad karácsony! felkiáltással hirdeti december 24-25-26-i műsorát.
| Ha tetszett a cikk, ossza meg ismerőseivel |
|
Ahogy elnézem, hirdetménye nem üres szóbeszéd, nyers, haragos és erőszakos filmekben ugyanis ezen az adón sem lesz hiány Jézus születése napján. Láthatunk majd téves bírói ítélet alapján végrehajtott akasztást és bosszúszomjas férfiakat, bérgyilkost és charmeur dzsigolót. Kannibál sorozatgyilkost is, de őt legalább a zseniális Anthony Hopkins játssza. Amikor pár héttel ezelőtt, e hasábokon a Szent Miklós napjára időzített vérfagyasztó tévéprogramok miatt jajveszékeltem, egynémelyek a szememre vetették, hogy csupa szent, sőt, szenteskedő produkcióval tölteném tele a médiát. Pedig dehogy! Jófajta embermesékkel inkább, amelyekből azt szemelgetheti ki magának a néző, hogy még a legszélsőségesebb és legreménytelenebb helyzeteken is úrrá lehet az emberiesség, az együttérzés, a szeretet. Hétköznapokon nem is egy ilyen műsort ajánlanak a tisztelt publikum figyelmébe a különböző tévéadók. Hogy miért éppen a szeretet ünnepén kell nélkülöznünk őket, fel nem foghatom.
Az embermese szóösszetétel nem a saját „találmányom”, a Duna Televízió ajánlja így azokat az adventi riportjait, amelyeknek központi alakjai a reménytelenségből indult, ígéretes gyermekek, a nincstelenség és a szeretethiány iskoláit kijáró felnőttek. Én azonban csupán azokat a televíziós produkciókat sorolom e fogalom körébe, amelyek – műfajuktól függetlenül – „emberségről példát, vitézségről formát” adnak. (A vitézség szót, Balassi Bálint után szabadon, ez alkalommal a tisztesség szóval cserélném fel.) Akár hiszik a kedves olvasók, akár nem, még az oly sokat kárhoztatott bűnügyi sorozatok között is találni szívet-lelket melengető embermesét. Ezúttal csak kettőt említek példaként: a mostanában a Hallmarkon látható Kisvárosi gyilkosságokat és a Filmmúzeum által vetített Kojakot. Véletlenül találtam rájuk, és ragadtam ott előttük. Kojakra, a szinte szünet nélkül „picinyemező”, kopasz nyomozóra azért kattantam rá, hogy lássam, mennyire avult el a bemutatkozása óta eltelt négy évtized alatt. A Kisvárosi gyilkosságokra meg azért, hogy kedvemre gyönyörködjem az angol vidéki életben. Aztán egy-kettőre kiderült, hogy Kojak ma sem ósdi, sőt! És az is, csakhamar, hogy a Midsomer-sztorikat sem csak a vidéki Anglia színes világa kedvéért érdemes figyelemmel kísérni.
De nem is csak a főszereplők vonzó egyénisége miatt. Mert igaz ugyan, hogy a Telly Savalas által megformált, New York-i görög, a filmtörténet legelső „laza” bűnüldözője, aki cigaretta, szivar, pipa és más dohányos büdösségek helyett a cukornyalókát népszerűsíti, nem mindennapi figura. (A „cool” iskolapéldája, állítják róla, kojakos bemondásait pedig még ma is minden idők legjobb televíziós szlogenjei között tartják számon.) És az is igaz, hogy a John Nettles által megszemélyesített Barnaby főfelügyelő is gyorsan belefészkeli magát a nézőközönség kegyeibe. Mégis, ők csak a közvetítői azoknak a bűnről és a bűnhődésről szóló embermeséknek, amelyek világunk, illetve legeszesebbnek vélt lakója, az ember esendőségéről szólnak, a javulás, a gyógyulás reményéről soha le nem mondva. De micsoda közvetítői, édes Istenem! Kojak és Barnaby a legdrámaibb helyzetben sem veszíti el a fejét, vagy ha igen, azt rettentő önfegyelemmel leplezi. Fegyverrel a kezükben sem válnak brutális zsarukká, törvénysértő polgártársaikról, akár sötét gazemberek, akár véres kezű gyilkosok, sosem felejtik el, hogy „valahol” ők is emberek. Eredendően: Isten hasonmásai. (Az újabban forgatott bűnügyi történetek, kemény thrillerek, horrorok, katasztrófa- és kalandfilmek szerzői ellenben „csak” ezt az egyet szokták feledni, ha tudtak róla egyáltalán...)
Mind a Midsomer-sorozatnak, mind a régi, jó Kojak-epizódsornak az a lényege, hogy a bűnösöket el kell kapni, a forgalomból ki kell vonni, a törvény ítélőszéke elé kell juttatni. Kojaknak és Barnaby főfelügyelőnek másról sem szól az élete. De hivatásuk felelősségteljes gyakorlása közben soha nem lépik át a társadalmi együttélés írott és íratlan szabályait. Ha viszont kénytelenek „súrolni” őket, forgatókönyvírói közreműködéssel gondoskodnak róla, hogy rendellenes magatartásuk, megengedhetetlen akciójuk környezetük számára ne lehessen követendő példa. Ilyenkor szokott felsülni, megszégyenülni vagy gyöngének mutatkozni, vagy nagy csendesen a háttérbe vonulni a két nagymenő. A világ ugyanis sem egy szigetországi kis településen, sem egy olyan óriási metropoliszban, mint amilyen Kojak New York-i terepe, nem a bűnösök, valamint a bűnüldözők és a büntetés-végrehajtók egymással szembenálló táborából áll.
A 20. század két nagy háborúja óta tudni lehet, hogy a pokol és a mennyország között milyen rettenetesen nagy az átmenőforgalom. Jól tudhatta ezt Abby Mann, aki nemcsak a Kojak alapsztorijának volt a forgatókönyvírója, hanem az Ítélet Nürnbergben című, Oscar-esővel jutalmazott mozifilmnek is, valamint Caroline Graham, aki nem csak a Kisvárosi gyilkosságok történeteit írta meg, de az angol királyi család szövevényes magánhistóriáit is. (Az ő könyvében olvastam először, hogy miként „becézte” Diana hercegnő riválisát, Camillát: a tarka szőrű őrző-védő kutyáról csak Rotweilernek hívta.)
De alighanem elég sokat tudott a bűnös bűntelenek és a bűntelen bűnösök közösségéről az a két színész is, aki éveken, sőt évtizedeken át oly hitelesen hozta az emberséges – mostanában úgy mondják: emberarcú – zsaru figuráját. Telly Savalas talán a Görögországból Amerikába kultúráját hiánytalanul átmentő családja körében kapott leckéket, John Nettles, Barnaby megszemélyesítője esetleg az egyetemi évei alatt. Miközben történelem-filozófia szakon tanult, kiváló eredménnyel. Vagy a Royal Shakespeare Companynél, ahol egy éven át nagy előadások kis mellékszereplője lehetett. Színészi talentumukkal csak formát kellett adniuk annak, amit az eszükkel, a szívükkel egyébként is tudtak. Így állhatott össze az a két figura, Kojak és Barnaby, akit – bármint fordul is a világ – minden időben kedvelni lehet.
A Duna Televízió embermeséi persze decemberi vasárnap délutánonként, valamint december 24-én messze kerülik a bűn és bűnhődés világát. Ezek a történetek a magyarországi S. O. S. gyermekfalvakra, Böjte Csaba erdélyi és vajdasági árvaházaira és egy kárpátaljai egészségügyi gyermekintézményre próbálják ráirányítani a tévénézők figyelmét.
|
Lap teteje |
Impresszum |
Médiaajánlat |
Adatvédelem |
Oldaltérkép
.jpg)
.jpg)
.jpg)
