2009. november 30. 11:37
Udvardy Zoltán
1970-es évek, Nyugat-Németország: rejtélyes kór pusztít a tenger menti vidékeken. A „hamburgi betegség” valóságos hisztériát gerjeszt, hazaküldik a vendégmunkásokat, internálótáborok jönnek létre, maszkban járó városlakók merednek gyanakodva azokra, akik nincsenek fertőtlenítve és nem vonultak be valamelyik táborba. Akik ellenállnak a tömeghisztériának, megbélyegzettek és kitaszítottak lesznek.
| Ha tetszett a cikk, ossza meg ismerőseivel |
|
Mindez csak fikció persze, erről szólt az 1979-es Hamburgi betegség című film. Peter Fleschmann alkotása, melyhez rendezőként (Otto Jagesberg mellett) a lengyel emigráns, Roland Topor is csatlakozott, elképesztő szuggesztivitással, költői képekkel vetítette elénk az új pestis által sújtott vidékeken a civilizáció összeomlását, allegorikus jeleneteket láthattunk a halál folyóján átkelő komppal s a fura túlélőkkel: a minden lében kanállal, az aljas élősködővel s a fiatal leánnyal, aki immúnis a hisztériára s a betegségre. De még a hegyek bércein is elkapják, kommandósok mennek érte helikopterrel, maszkot ráncigálva az utolsó egészséges emberre.
Ki gondolta, hogy mindez, nem is olyan sokára, megtörténik. Csak nem dráma lesz belőle, hanem bohózat.
„A H1N1-vírus újabb, várhatóan az őszi iskolakezdéssel beköszöntő hulláma elleni védekezésül a diákok közötti mindennemű testi érintkezés elkerülését rendelték el egy amerikai iskolai körzetben. A New York állambeli Long Islanden a Glen Cove iskolai körzet vezetője bejelentette: a diákok nem érinthetik meg egymást, kerülniük kell a kézfogást és egymás megölelését”.
Így kezdődött a tanév, s mivel a világ lassan vagy az Egyesült Államok, vagy valami, ami nem az Egyesült Államok, ezért egyesülve borzong azóta is az emberiség. Például Némethonban, ahol a filmet is rendezték, azt tanácsolják az embereknek: kerüljék el a szívélyes öleléseket és a kézfogást. Jó tudni, hogy a németek sem ülnek föl a világnézeti influenzának egykönnyen, idegenkednek, nem szívesen oltatják be magukat.
S mindez Magyarhonban?
Kezdetben voltak ugye a tetetábbik. Hadd írjam le őket így, a „teletubbies” ugyanis hamar a gyermekek kedvencévé vált a 90-es évek Magyarországán, de kísérlet sem történt arra, hogy nevüket magyarítsák. A bájos manók, akiknek egyikét fura táskája miatt egy lengyel képviselőnő a homoszexualitás terjesztésével is megvádolta, rendszerint elkiáltották magukat: „Nagy ölelés!”, és átölelték egymást. Ma, a H1N1-korszakban legalábbis a fent említett példák alapján éppenséggel megtiltják, hogy az emberek ölelkezzenek. Kezet fogni sem szabad.
„…jó volna kezet rázni ismét
s a vállat átölelni testvér
mielőtt bután el nem esnék
mielőtt bután el nem esnél”
Kányádi sorai épp az egymás felé fordulásról szólnak. Hazánkban ha nem is az ölelést tiltják, de azért drákói eszközökről is hallani. Szabolcsban például a szakolyi jegyző állítólag megfenyegette az önkormányzat dolgozóit, hogy nem dolgozhatnak, ha nem oltatják be magukat.
Érdekes szkepszis tapasztalható a közbeszédben egyébként tekintélyes helyet elfoglaló oltással szemben. Komoly jele ez annak a bizalmi válságnak, mellyel az országot csődbe kormányzó, feladata ellátására teljesen alkalmatlan, jelentős legitimitási gondokkal küzdő hatalmi elit szembesül. Nem csoda, hiszen nem ez az első alkalom, mikor felmerül a gyanú: az enyveskezű balliberális kleptokrácia és gyanús partnereik még a járványok esetén bevetendő oltóanyagból is üzletet csinálnak, és simán lenyúlják a különbözetet. (Közben a szomszédos Horvátországban mi sem magától értetődőbb, mint hogy ingyenes az oltás, melyet gyorsan, hatékonyan és rutinosan szolgáltatnak ki. De hol van náluk haladó világnézet, osztályharcban edzett reformszocialistákkal? A zágrábi vezetés egyébként azonnal kivonta a forgalomból azt a vakcinát, mely hatásai miatt kisebb riadalmat okozott a lakosság körében, és egy másik cégtől rendelt oltóanyagot.
A bizalmatlanság egyébként veszélyes is lehet, akár ha ez a kórság valóban komoly méreteket ölt, akár ha más, a lelkekben jelentkező kór kezd pusztítani az egymásra acsargás, az értelmetlenül kiprovokált etnikai ellentétek, a fölöslegesen gerjesztett indulatok képében.
Jó lenne találni valami közös nevezőt nemcsak a kórság valós definiálásában és kezelésében, de egy valós, a nemzet egészét összefogó akaratot illetően is. Ilyen közakarat volt, ha rövid ideig is, a bolsevik diktatúra megbuktatása az 1980-as évek végén és a kórházi napidíjról szóló, voltaképpen az egészségügyi közvagyon elherdálását megállító és a kormánnyal, a balliberális hatalmi elittel szembeni bizalom történelmi méretű megvonását jelentő 2008-as népszavazás.
Nyavalyakór ide, hisztéria oda, jó lenne már, ha a magyar zászlók ismét elborítanák az országot, az emberek az utcára özönlenének és ünnepelnék, hogy elkezdjük összerakni államunkat újra. Fölépíteni romjaiból, ami a miénk.
Hiszen
„...így is, úgy is
elkotródnak az országrontók
és akkor megint az országépítők
akkor megint ez a szívós emberfajta...”
Szőcs Gézával reménykedhetünk, hogy így lesz. Mi több, tenni is kéne valamit ezért.
Szóval, addig is, azért is: Nagy ölelés! Ragály ide, kór oda, ettől hamarabb elmúlik bármiféle „hamburgi betegség”.
|
Lap teteje |
Impresszum |
Médiaajánlat |
Adatvédelem |
Oldaltérkép
.jpg)
.jpg)
