2009. november 20. 17:20
Tompos Ádám
Kovács László visszatért. Brüsszelből egyenesen a szocialista kamarillapolitika mélységes bugyraiba. Motivációjáról, mozgatórugójáról csak találgathatunk. Nem tudjuk biztosan, hogy ő maga nyomul ily vehemensen, mint rámenős főnök a dögös titkárnőre, vagy rosszakarói akarják besározni, esetleg jóakarói akarják bearanyozni. De itt van, és ez a lényeg.
| Ha tetszett a cikk, ossza meg ismerőseivel |
|
Tudniillik az aranyozás itt egy szoci miniszterelnök-jelöltséget vagy egy közjogi esernyőcselnek beillő államfőválasztást jelentene, úgyhogy eszünkbe is jut a James Bond-klasszikus, a Goldfinger. Azaz nem is olyan veszélytelen ez az aranyozás: hiszen a csillogó por eltömíti a pórusokat, így nem tud a bőrén keresztül lélegezni a frissiben létrejött Aranyember. Magyarán: el kéne Kovácsnak vinnie a balhét. Vagy neki, vagy más szellőztetések szerint Mesterházy Attilának.
A mostanában különösen aktuális nagy baloldali megújulósdit persze hitelesebben képviselné a Zorro-szakállas ifjú frakcióvezető, ám ne feledjük: tagja volt ő már a jóléti rendszerváltást ígérő, majd azt elkúró Tízek Társaságának, és ott van ugye a Zuschlag-ügyben, ahol Szilvásy Györgynek volt kénytelen ellentmondani. Ez az álmoskönyvben nem sok jót jelent, hiába énekli Attila szépen az Internacionálét. Persze lebeg még a közéletben néhány ötlet egy Bokros Lajos vezette, szivárványszínű olajfa-koalícióról, Gyurcsány Ferenc parlamenti képviselő esetleges köztársasági elnökségéről vagy főpolgármesterségéről és arról, hogy Kuncze Gábor felfedezte magában az MDF-est: ezek már tényleg a politológia delirium tremens termékei.
Kovács László akármilyen reaktiválása viszont logikusnak tűnik. Mert hát ne nézzük egymást hülyének: a szocialistáknak most nem megújulás kéne, hanem az eltévedt bárányok visszaterelése a szépen felszegfűzött akolba. Ezért is a Kádár János sírfeliratát parafrazeáló kampányszlogen és a „másfél havi pénzzel több a borítékban” kezdetű melldöngetés. Ezt végigvinni – ahogy a külügyér kollégáitól hallottuk – „Miszter Lázló Kováx” kiválóan alkalmas. Ráadásul ő „európai”. Na nem a szó helyrajzi, hanem kulturális értelmében: elég hozzá az, hogy valaki egy ideig külügyminiszter legyen, nagyon higgadtan, okosan nézzen a kamerába, és úgy mondja el a semmit. Retorikájának nem része a gyurcsányi hőbörgés, a medgyessys dadogás, a lendvais ripacskodás: nyilatkozataiban apró, finom módosításokat eszközöl csak. Pont úgy, mint a sivatagi vándor, aki mindig csak egy kicsit tér le az egyenes útról, aztán azon kapja magát, hogy arra megy, ahonnan tulajdonképpen jönni akart.
Ez hát az „európaiság”, ami levakarhatatlan attribútum. Nem fog rajta az sem, ha az ember vegyipari technikumban tett érettségivel alkalmatlan az Európai Bizottság energiaügyi biztosi pozíciójára. Majd miután csak-csak találnak neki egy pozíciót ugyanitt, távozása után azt írja róla az Economist, hogy semmilyen nyomot nem hagyott maga után. Az pedig végképp nem számít, hogy az Európai Parlamentben két mondat is elég hozzá, hogy apparatcsiknak, „Mister Kádár” barátjának és az európai értékekkel szemben állónak titulálják. Nem számít, mert Miszter Lázló Kováx szereti a pártot. Ha a párt úgy kívánja, akkor az „apartcsik” a kormányülésről kéredzkedik el, mert egy Ron Werberrel és Tóbiás Józseffel tartott kampányszeánsz fontosabb, sőt adott pillanatban a legfontosabb. Azt pedig egyenesen kikéri magának, hogy holmi újságírók egyszerre próbálják külügyminiszteri és pártelnöki minőségében megizzasztani.
Ez a bizonyíték rá egyébként, hogy Kováx úr szakértő is. Igaz, ők most nem túl népszerűek a balos akolban: épp a rideg szakértelem tévesztette meg a szoci barikat, de sebaj!
Ugyanis megy neki az önkritika, ám lehet, hogy még kicsit fejleszteni kéne rajta. „Szégyelli magát a kormány, és megköveti az adófizetőket. Két pár virsli egy kis mustárral és tormával, egy szelet barna kenyérrel nagyon megfelelt volna.” A söjtöri mandulával töltött angolna és pácolt fogasfilé, az még elment.
Ennél most egy kicsit nagyobb balhét kéne elvinni.
|