Nem fenntartható az a létmód, ahogyan az emberiség éli a mindennapjait, a klímaváltozás pedig egyre fenyegetőbb veszélyt jelent – így summázható A hülyeség kora című dokumentumfilm lényege. A keddi világpremierrel egy időben megakampány is indult azzal az ambiciózus céllal, hogy a világ urai a megfelelő döntéseket hozzák meg a decemberi klímacsúcson. Tényleg eszébe jut az embernek: mi lesz itt száz év múlva?
Ha tetszett a cikk, ossza meg ismerőseivel
Magyarország 2055-ben. Az éves átlaghőmérséklet 3-4 Celsius-fokkal megemelkedett, és gyakoriak a hőhullámok. Nyáron hónapokon át nehezebb lesz dolgozni és pihenni a melegtől. Az alföldi homokhátság az utóbbi évtizedekben teljesen elsivatagosodott. Az egykor termékeny Magyarország túlnyomó része mezőgazdaságra alkalmatlan, és sok helyen nincs elegendő ivóvíz sem. A nyári szárazságokat óriási téli esőzések váltják fel. A folyók gyakran kiöntenek a medrükből, és az özönvízszerű eső több helyen elmossa a termőtalajt.
Ha így mennek tovább a dolgok, 2055-re nagyon kemény világ köszönt az emberiségre, persze ha addigra még létezik az a valami, amit napjainkban emberi civilizációnak nevezünk. Kedden a glóbusz több mint hatvanöt országában egy időben mutatták be A hülyeség kora című dokumentumfilmet, s ez a start egyben egy világméretű kampánynak is a kezdete volt. A Ne légy hülye! – egyébként nem túlságosan szerencsés – elnevezéssel futó megakampány egyik célja, hogy „felnyissa az emberek szemét és tudatosítsa a klímaváltozás várható hatásait, ami bizony globális katasztrófával fenyeget, ha nem cselekszünk időben”. Ez tűnik a könnyebb feladatnak, mivel a fő törekvés nem kevesebb, mint hogy olyan nyomást fejteni ki a világ uraira, akik aztán majd a decemberi koppenhágai klímakonferencián „jó döntést hozzanak”, vagyis drasztikusan csökkenteni kell a károsanyag-kibocsátást.
Az ENSZ 15. klímakonferenciáján decemberben a világ vezetői a kiotói jegyzőkönyv folytatásáról, illetve egy új klímaegyezmény létrehozásáról tárgyalnak majd. Kérdés, milyen döntésekkel teli papíron szárad meg a tinta, illetve a vállalásokból mi valósul meg.
Az biztos, hogy akik a jelenlegi, a fosszilis energiafelhasználás vezette világgazdasági szisztémából nyerik a napi kenyérrevalót (amiről nem szívesen mondanak le), azoknak a jövőben álmatlan éjszakákkal kell szembesülniük.
Döntések a bőrfotelben
A MOM Parkban élőben figyelhettük a New York-i kampánynyitót, ahol bizony sok híres ember vonult fel, a dolog meglehetősen „amerikai” volt, e sorok szerény írójának fel is szaladt a szemöldöke egy picit. Gillian Anderson színésznő (aki anno az X-aktákban kereste a titkot, de az ugye odaát van) most arról beszélt, hogy mennyire megérintette a film, és olyan dolgokon is elgondolkodik mostanában, amelyeken korábban nem. Moby – sikeres zenész – is arról szólt, hogy a klímaváltozás az emberiség egyik legégetőbb problémája. Milyen igaza van, s úgy tűnik, hogy a probléma lassan, de biztosan „felszivárog” azokra a szintekre is, ahol a döntéseket hozzák. Ám van miért aggódniuk azoknak, akik bizalmatlanok azokkal szemben, akik londoni bőrfotelekből irányítják az élet folyását, mondjuk éppen Nigériában. A G8-ak vagy éppen a G20-as találkozók ugyan rendszerint szép ígéretekkel zárulnak, ám a vállalások olyannyira a távoli jövőre vonatkoznak, hogy a perspektíva a jelen emberének beláthatatlan. Ráadásul a nyakkendős faültetők sem mutatnak jól a fotókon.
S nem tétlenkedik a magyar környezetvédők hada sem (Greenpeace, Levegő Munkacsoport, Magyar Természetvédők Szövetsége, Messzelátó Egyesület, Tudatos Vásárlók Egyesülete, Vegyél Vissza!, Védegylet, WWF Magyarország, 350.org). Aláírható egy petíció, amelynek küldetése nem más, mint hogy a decemberi „bulin” részt vevő magyar delegációt rávegye arra, hogy „Magyarország a többi fejlett országgal együtt 2020-ig átlagosan 40 százalékkal csökkentse az üvegházhatású gázok kibocsátását, és a fejlett országok megfelelő mértékben támogassák a fejlődő országokat”. Ambiciózus törekvés a Bajnai-kormány „érzékenységét” ismerve.
A film szerencsére nem a megszokott séma szerint mutatja meg világunk egy szeletét. Ahogyan A Föld című természetfilm vagy éppen A nagy kiárusítás címmel futott dokumentumfilm is drámai pontossággal szembesíti a nézőt a jelenlegi létmód tarthatatlanságával. Érdekesség, pici fantasztikum, hogy 2055-ben a Globális Archívumot vezető idős történész a múltba visszanézve szuper számítógépével eleveníti fel napjaink képsorait (a film hátteréről itt olvashat). Minden képsor valódi, a megszólalók is élő, eleven emberek.
A 82 éves francia hegyi vezető részletesen beszél arról, hogy napjainkban hogy fogynak a gleccserek az Alpokban, hogy „vették be” teherautók ezrei a természetet. Az erőforrások és a természeti kincsek pazarlátását abszurd módon szemlélteti, hogy szavai szerint „északról hozzák le a krumplit” Olaszországba meghámozni, majd onnan mint püré megy vissza oda, ahonnan jött. A sokat tapasztalt öreg úgy véli, a problémákért a következő generáció „minket” hibáztat majd, s szerinte jogosan. Képsorok jönnek-mennek, feltűnik a szemünk előtt számos természeti katasztrófa. Sivatagosodás, eltűnő jégtakarók, pusztuló állatvilág.
A 2005-ös Katrina hurrikán egyik túlélője is megszólal. A Shell olajvállalatnál dolgozó olajkutató részletesen beszél arról, mit érzett, amikor szembesült a természet dühével. Milyen érzés embereket menteni csónakkal, valamint rájön arra is, hogy a „boldogság nem egy új” kütyü, amit megvesz az ember magának. Modern megtérés, amit látunk. Allen végre elkezdett élni.
Ideje felébredni az „amerikai álomból”
A természetpusztító, fogyasztáscentrikus kapitalizmus jócskán megkapja a magáét, az animációkkal gazdagon ellátott dokumentumfilm nekimegy az „amerikai álomnak” is, amely – mint ahogy azt sokan sejtették már eddig is – a világ legpazarlóbb létmódja. Egy amerikai ember energiafelhasználása a sokszorosa más kontinens polgárainak a felhasználásához képest. Mi szükség a hatalmas autókra, házakra? Miért élnek Nigériában napi egy dollárból azon a környéken, ahol a Shell szívja ki a földből a fekete aranyat? Miért betegek az emberek? Miért kell a két darab halat mosószerrel tisztítani (az olajtól)?
Kína és India is egyre többet akar, lassan, de biztosan jönnek fel. Kínában naponta négy új erőmű épül, kacatjaikkal elárasztják a Földet, majd az tönkremenve megy vissza a feladóhoz, hogy ötvenezer évig a tárolókban pihenje ki rövid tengerentúli életét.
Az olajkirályokról „kiderül” az is, nincsenek befolyással a kormányokra. Ők maguk kormányoznak. A filmet megnézve két dolog jut az ember eszébe. Egyrészt, ha voltak is, elfelejti korábbi kételyeit, hogy itt mutyi van. „A klímaváltozás az emberi tevékenység” következménye. Másrészt felteszi azt a kérdést is magának, vajon „Kevin” leteszi-e azért a 6000 köbcentis városi terepjáróját, hogy tőle 4000 kilométerre 25 év múlva jobb legyen az élet. Nem teszi le. Vajon a hatalmas olajkonszernek, a hozzájuk egymillió idegszállal kapcsoló kiszolgáló-feldolgozó gazdasági szereplők lemondanak-e a sok milliárd dolláros üzletről holmi fenntarthatóság miatt?
Megidézik nekünk Alan Greenspan egykori Fed-elnök szavait is, amelyek szerint az iraki háború fő motivációja az olaj volt. Ennek kapcsán betekinthetünk a háború elől Jordániába menekült iraki család tragédiájába is.
A kényelem fontosabb
Gyerekcipőben jár a környezettudatosság. Ez a felismerés feszül abban, hogy míg a házból látható látképért aggódik néhány angol s emiatt megakadályozza szélturbinák üzembe helyezését, egy csúcsgazdag indiai vállalkozó megkapja az engedélyt arra, hogy elindítsa saját légiflottáját. Mindezt annak ellenére, hogy a klímaproblémákért nagyban felel a repülőgépipar is. A zöldenergiára a saját kényelme miatt nemet mondó polgár pedig élvezheti a „negyven éve” nem látott viharokat, árvizeket. Jogos a filmbéli felvetés: ha a nyugati civilizáció nem képes kordában tartani a kibocsátást, a fogyasztást, akkor ez hogyan követelhető meg Kínától?
Miért nem mentettük meg a Földet addig, amíg lehetőségünk volt rá? – teszi fel a kérdést 2055-ben az archívum vezetője. Itt és most erre nincs válasz. A tudósok aggodalmai ellenére is sokan vannak, kik nem hajlandók gondolkodni ezen a problémán. Rossz ómen, hogy a napjainkban is tartó világgazdasági válság kezdetén tett számos fogadalom is a múlté már. A szavak szintjén megvan a szigor iránti „vágy”, ám a valóságban nemigen születtek olyan döntések, amelyek rövidebbre vették volna a pénzpiaci buldogok pórázát. Klímaügyben is csak az ígéretek vannak, s azok napjainkban nem számonkérhetők, oly messzi a remélt eredmény.
Ami itt az utóbbi száz évben folyt, az a „hülyeség kora” – véli Allen. Sok igazság van benne. Kérdés, lesz-e valaki, aki ugyanezt állítja majd napjainkról száz év múlva.
Lap teteje |
Impresszum |
Médiaajánlat |
Adatvédelem |
Oldaltérkép
.jpg)
.jpg)
