Ellopott évforduló Balogh Roland 2009. június 29. 00:01
Magyar Nemzet Húsz évvel ezelőtt több száz turistának álcázott, síró keletnémet menekült Sopronpuszta közelében átlépett Ausztria területére, hogy ismét találkozzon évtizedek óta nem látott nyugati rokonaival. A történelmi pillanat egyben az akkor már negyven éve Európát kettészelő vasfüggöny leomlását is jelezte. A később kormányfőként a Bokros-csomagot az emberek torkán lenyomó, 1989 nyarán épp a magyar állampárt nevében külügyminiszterként eljáró Horn Gyula és Alois Mock bécsi kollégája pedig látványos keretek között elvágta az osztrák–magyar határzárat.
Ha tetszett a cikk, ossza meg ismerőseivel
A fényképekről ismert mozzanat nemcsak keletnémet fiatalok tízezreinek jelentett megváltást, hanem annak a nemzetnek is, amely egy emberként sírt Nagy Imre és mártírtársai néhány nappal korábbi újratemetésén, hogy aztán – szovjet kacsintással ugyan, de – lerázza magáról a szocializmus évtizedes rabláncait. 1989 valóban a lehetőségek éve volt, nemcsak Magyarországnak, de a közép-európai régió valamennyi államának.
A Budapesttel azonos hőfokon égő Varsó és Prága ugyancsak történelmi változások elé nézett, és a kommunizmus bukását követően néhány évig még képes volt erőt meríteni és profitálni eme közös összetartozás érzéséből. Akárcsak Németország 1989 után úton-útfélen hangoztatott dicshimnuszából, ami mára odáig jutott, hogy Berlin Angela Merkel kancellár helyett a csupán reprezentatív feladatokat ellátó Horst Köhler szövetségi elnököt küldte a hét végi magyar megemlékezésekre.
Húsz évvel ezelőtt senki még csak álmodni sem merte, hogy két évtizeddel az események után a határzár első megnyitásának helyszínén megrendezett ünnepségen alig hallani majd magyar szót. Ahogy azt sem, hogy eme jeles eseményt osztrák szomszédaink rendezik meg. Aki azonban ott volt az egykori páneurópai piknik színhelyén, láthatta, milyen, amikor az ausztriai Burgenland tartomány Magyarországon megvendégeli a Magyar Köztársaság elnökét. Múlt pénteken Sopronpusztán ugyanis úgy tőnt, mintha a vasfüggöny felszámolása fontosabb lett volna Ausztria, mint a kádári gulyáskommunizmus akkor is hitelekben vergődő Magyarországa számára.
Mintha a nyugati „imperializmus” jólétét élvező sógorok szabadultak volna meg megszállóik elnyomása alól, nem mi. Ebben a történelmi fordulatban tetten érhető az elmúlt két évtized minden keserűsége. Az a nemzet ugyanis, amelynek nem volt olyan tagja 1989-ben, aki ne akart volna eltenni egy darabot a vasfüggöny szögesdrótjából, mára nem mer emlékezni. Persze érthető, hiszen ha megnézzük az elmúlt évek jeles évfordulóit, azt látjuk, azok emlékeznek helyettünk, akik – ha megtehetik – 1989-ben legszívesebben szétverették volna a rendszerváltozást akaró fiatalokat.
Mert milyen ünnep az, ahol az állampárt utódalakulatának kormányfői ájtatos módon letérdelhetnek ’56 emléke előtt? Milyen ünnep az, ahol a szintén az utódszervezet színeiben kormányzó, két hónapja kinevezett „szakértő” miniszterelnök vezényli le a rendszerváltozás díszünnepségeit, miközben az 1989-ben a demokratikus átalakulásért tényleg a frontvonalon harcoló egykori rendszerváltó fiatal nemzedék a partvonal széléről kénytelen mindezt végignézni?
Ezután nincs mit csodálkoznunk azon, ha a nemzetközi sajtó az évforduló kapcsán egyáltalán nem vagy csak egy mondat erejéig foglalkozik hazánkkal. Azóta felnőtt egy generáció, amely az elmúlt hét év kormányzati politikájának is köszönhetően még nem is sejti, hogy ellopták tőle mindazt, ami a vasfüggöny eltűnését bensőséges, számunkra oly magasztos emlékké tette.
Lap teteje |
Impresszum |
Médiaajánlat |
Adatvédelem |
Oldaltérkép
.jpg)
.jpg)
