|
|
|
|
|
|
|
|
Magazin
|
A juhász gyermekei Tudomány és üzlet: a hazai családfakutatás reneszánsza 2009. április 4. 00:00 A történelem segédtudományai között számon tartott genealógia a XX. század első felében tapasztalt fénykora után az előző rendszerben meg nem értett, háttérbe szorított tudományágnak számított hazánkban. Jórészt azért, mert a második világháború után a nemesség kutatásával azonosították, „burzsoá áltudománynak” minősítették. Az ellenséges légkör csak az 1970-es évektől mérséklődött, mostanra pedig, állíthatjuk, e tudományág újabb fénykorába lépett, sőt a családfakutatással ma már üzleti vállalkozások sora foglalkozik Magyarországon is.
Ebből is láthatjuk, hogy a jelen genealógusai mindinkább üzletemberek is. Közülük az egyik legismertebb Bárdossy Péter, aki többször dolgozott együtt Czeizel Endrével is. Hét éve foglalkozik üzleti alapon családfakutatással. – Kamaszkoromban a történelemkönyvben találkoztam családnevemmel, ami felébresztette bennem a kíváncsiságot. A családi iratok, emlékek öszszegyűjtése után kezdtem neki a kutatásnak, melynek eredményeit már publikáltam – mondja Bárdossy a kezdetekről. Szerinte alaptalan az a felvetés, hogy kizárólag a főnemesek származásával foglalkozna a genealógia, hiszen megbízói köre elsősorban az egyszerű, paraszti családok leszármazottai közül kerül ki. – A magyar történelem és társadalomfejlődés egyik sajátossága, hogy a felmenők között gyakran találni kisnemesi családokat is – teszi hozzá a kutató. – Szintén mozgalmas történelmünknek tudható be, hogy a legtöbb kutatásban több nemzetiség is képviselteti magát a felmenők között, elsősorban németek, szlovákok, szerbek. Ugyanakkor persze a megbízók között szerepelnek főnemesi leszármazottak, ilyen esetekben akár az Árpád-korig vissza lehet vezetni a családfát. Hogy milyen céljuk van a családfájukat megismerni vágyóknak, az meglehetősen változó. Bárdossy Péter szerint legtöbbször a puszta kíváncsiság hajtja őket, de előfordulnak olyan esetek is, amikor például örökség, etnikai, illetve felekezeti hovatartozás tisztázása a cél. Olyan is megesik, hogy híres történelmi személyiséghez fűződő rokoni kapcsolat bizonyítása a feladat. A genealógia fellendülésének miértjére Bárdossy Esterházy Péter-idézettel válaszol: „Az elődök tisztelete és emlékük megbecsülése az alapja a családszeretetnek és egyszersmind a hazafiságnak is. Ezért amelyik család a múltját elhanyagolja és őseinek emlékét nem tiszteli, az a nemzet életfájának egyik gyökerét metszi el.” A megrendelések során persze bőséggel akad izgalmas eset, olykor a családfakutató nem csak a klasszikus forrásokat veszi igénybe kutatásaihoz. Bárdossy példaként egy néhány évvel ezelőtti ügyet említ, amikor egy úriember unokatestvérével azzal fordult a céghez, hogy szerintük ők egy híres végvári vitéz leszármazottai, aki a XVII. században kapott nemességet a török elleni helytállásáért. – Kérték, kutatásaimmal igazoljam vagy cáfoljam a családi legendát – mondja Bárdossy. Bár a levéltári dokumentumokban nem lelte nyomát a család állításainak, a nevezett végvári hős leszármazottjának kutatásakor talált olyan, ma is Magyarországon élő családot, amelyik bizonyíthatóan rokonságban áll az említett vitézzel, ezért klienseinek javasolta: keressék fel a famíliát, és közösen végezzenek DNS-vizsgálatot. Az eredmény pozitív lett, igazolódott a rokonság. Az ilyen jellegű vizsgálatok közül ez volt az első Magyarországon. Bárdossy Péter üzemelteti egyébként a Családfalu.hu oldalt, amely ugyan nem alkalmas klasszikus értelemben vett családfakutatásra, de abban fontos szerepet tölt be, hogy összehozza az egymást addig nem ismerő családtagokat, akikben növekszik a kíváncsiság, hogy mélyebb ismereteket szerezzenek őseikről. Általában is elmondható: az internetnek köszönhetően jelentősen bővültek a lehetőségek a genealógián belül, az egyes országok kutatói könynyen tarthatják egymással a kapcsolatot vagy építhetnek újabbakat. Hogyan is kezdődik egy ilyen családfakutatás? – Kiindulópont a megbízó által közölt adatok: nevek, születési helyek, dátumok, amelyek például anyakönyvi kivonat, keresztlevél, házasságlevél formájában lapulnak a fiókok mélyén – mondja Bárdossy. A családfa felgöngyölítése időben visszafelé történik, a kutatás levéltárakban, könyvtárakban és az adott településen folyik, de akár a temető is hasznos információforrás lehet. További adatokat rejthet a helytörténet, különösen olyan esetben, amikor a keresett embereket kitelepítették. Sok itt a buktató, ezért jegyzi meg a családfakutató, hogy számosan próbálkoznak kutatni, és abból üzletet csinálni, de megbízható, minőségi szolgáltatást kevesen nyújtanak. Erről beszél Eötvös György is, aki a Családfa Kft. vezetője. Ez Magyarország legrégebbi (húsz éve létező) ilyen jellegű cége. Már évek óta profilt váltott, és örökségkutatással foglalkozik annak jövedelmezőbb volta miatt. Eötvös György szerint csupán a családfakutatásra összpontosítva maximum öt évig lehet egy cég életképes. A legnagyobb probléma azonban a szakmai kontroll hiánya. – Gyakorlatilag mindenki azt ad ki a kezéből, amit akar, senki sem ellenőrzi – mondja Eötvös. – Pedig a genealógiát nem lehet tanulni sehol, képzett szakemberré akkor válik az ember, ha már 100–150 családfát elkészített. Egy családfa minősége attól is függ, hogy a kutató és a megrendelő mennyi időt szán rá, mert csapdák vannak bőven, például a gyakori vezetéknevek (Nagy, Kiss stb.) esetében. Eötvös is részben autodidakta módon szerezte tudását. Saját családfáját kezdte kutatni, a Magyar Országos Levéltárban érdeklődött a kutatóktól, hogy van-e olyan cég, amelyre rábízhatná felmenői kutatását. Azt mondták, nincsen, így saját céget alapított. Az 1990-es évek végéig foglalkozott családfakutatással vállalkozása, aztán válaszúthoz érkeztek. – Sajnos ebből a tevékenységből megélni itt nem lehet. Ha valaki, mondjuk, holnaptól elkezd családfát kutatni üzletszerűen, lesznek megbízásai, de hosszú távon a dolog nem életképes – hangsúlyozza Eötvös György a genealógia rendszerváltás óta érzékelhető fellendülése ellenére is, amely szerinte egyrészt hajdan tiltott voltának köszönhető, másrészt a polgárosodásnak. És hogy miben tér el a családfakutatástól az örökségkutatás, amellyel ma foglalkozik Eötvös és cége? Tulajdonképpen rokon jellegű tevékenység. Rokon jellegű, mert itt is családfát kell felállítani a vizsgálat folyamán, itt is iratokat kell felkutatni – de más a díjszabás. Sikerdíjra szerződnek az ügyféllel, és az örökség egy részére tartanak igényt, amelyhez általában az állammal lefolytatott per útján jutnak. Ez gyakran elhúzódik egy-másfél évig is. Megbízóik sokszor nyugat-európai országokból, illetve az USA-ból származnak. Érdekes esetekkel természetesen Eötvös is találkozott. – Egyszer idősebb úr jött be hozzánk, családfáját kellett volna felállítanunk. A vizsgálat közben kiderült, hogy a famíliában négy generációig visszamenőleg csak leányanyák voltak – veszi át a szót Kövér Gábor, a cég kutatója, aki már akkor is itt dolgozott, amikor genealógiával foglalkoztak. – Vannak még bőven érdekességek: én eleinte főleg juhászcsaládok kutatását kaptam feladatul, és náluk az volt a sajátosság, hogy a nyájjal együtt vándoroltak. Volt olyan eset is, amikor az adott juhásznak rengeteg különböző városban született gyermeke. Máskor takarítónőről bizonyosodott be, hogy nemesi család leszármazottja. De vajon a genealógia pusztán a családfák kutatását jelenti? Pandula Attila történész meghatározását alapul véve „a családfák kutatásának tudománya. Az emberek közötti leszármazáson alapuló rokonsági kapcsolatokkal foglalkozó, az egész társadalmat átfogó klasszikus történelmi segédtudomány.” Alkalmazása az ősi időkre nyúlik vissza. Gyakorlati alkalmazott tudománynak számít, és főleg az öröklési jogban van fontos szerepe. Eleinte valóban az uralkodók és az előkelők családi kapcsolataival foglalkozott, és ez volt az oka annak, hogy tévesen a nemesség kutatásával azonosították. Ám a genealógián belül fontos szerepe van a polgárság, az értelmiség, a munkásság és a parasztság kutatásának is. Legjelentősebb fóruma az 1929-től kétévente megrendezett nemzetközi heraldikai és genealógiai kongresszus, amelynek XIX. kongreszszusát Keszthelyen tartották 1990-ben. Hazánkban Pandula Attila kutatásai szerint az első nyomtatott genealógiai jellegű munka Budai Ézsaiás könyve, az igazi áttörést azonban a XIX. században érte el a tudományág hazánkban, amikor megjelent Nagy Iván Magyarország családai című alapműve. Ez 12 ezer nemesi családot és 108 ősnemzetséget tartalmazott. Nagy Iván célja volt „nemzetünk történelméhez adni kalauzt, mely a szerepelt személyek eredetével, családi összeköttetéseivel ismertet meg”. A szerző már az előszóban megindokolja, miért csak a nemességgel foglalkozik: „Hazánkban az 1848-ki törvény hatályba lépteig a nemzetet csak a nemes rend képezé. És noha vannak e körön kívül is nem kevés családok, melyeknek tagjai akár a harcz, akár az irodalom vagy ipar mezején nem csekély horderejü szolgálatot tettek a közügynek, s kikre a hon büszkén tekinthet – mégis a szereplő nagy tömeg a kiváltságosak sorából állott ki.” Nagy Ivánnak számos követője akadt, a magyar genealógia alapművei az 1880-as és az 1930-as évek között születtek meg. Különösen termékeny alkotónak bizonyult Kempelen Béla a Magyar nemes családok című 11 kötetes sorozatával, amelyet 1911 és 1932 között írt meg, de jelentős a háromkötetes Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok című műve (1937–39) is. Születtek fontos munkák még egyes családokról (Lukinich Imre: A bethleni gróf Bethlen család története, Tóth Kálmán: A gróf Degenfeld család története), illetve egyes megyék családjairól (Mihályfalusi Forgon Mihály: Gömör-Kishont vármegye nemesi családjai, I–II.), és átfogó jellegű műveket is írtak szép számmal (Gerő József: A m. kir. belügyminiszter által igazolt nemesek, 1867–1937, vagy említhetnék egy korábbi dolgozatot, az 1854-es Kővári László-féle Erdély nevezetesebb családai címűt). A tudományágnak szakfolyóirata (az 1935 és 1944 között működő Magyar Családtörténeti Szemle) és szakmai fóruma (a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság) is volt. Ezeket a második világháború után megszüntették – hiába indultak újra egy rövid időre a kutatások (közülük érdemes kiemelni Szentpétery Imre parasztcsaládokkal kapcsolatos vizsgálatait). A családfakutatást teljesen ellehetetleníteni nem tudták, s egyes középkorral foglalkozó történészek (például Kubinyi András, Házi Jenő, Fügedi Erik) munkáiban vagy levéltári repertóriumokban rálelhetünk érdekességekre. 1970-től enyhült az ellenséges légkör, de a feltételek igazán csak a rendszerváltás után teremtődtek meg újra. Az újrakezdés genealógusai közül kiemelendő Gudenus János József. Ő úgy alkotta meg kiemelkedő életművét, hogy főállásban nem tudott a tudománnyal foglalkozni, műszaki adminisztrátori állása mellett kutatott (ebben hasonlít életpályája a méltánytalanul elfeledett Károsy Páléhoz, aki nem családfakutató volt, de hivatalnoki munkája mellett összegyűjtötte a budapesti temetők neves halottait és sírverseit). Gudenus nevéhez fűződik a négykötetes A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája, valamint az Örmény eredetű magyar nemesi családok genealógiája című óriási jelentőségű dolgozat. Azóta persze sokaknak vált szenvedélyükké vagy éppen főfoglalkozásukká a genealógia. Hogy gyakorta a saját családfa iránti kíváncsiság miatt válik valaki kutatóvá, arra jó példa Scheiling Péter. Ő „különutasnak” számít a genealógia világában, hisz a hazai németséget kutatja – részint saját származása indította erre, hiszen dunai sváb családból való: apai felmenői Frankföldről, az anyaiak a svábföldi Gremheimből származnak. A fiatal kutatót a családi alapokon kívül más is inspirálta: történelem–germanisztika szakon végzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Folytatott genealógiai, kronológiai, paleográfiai, történeti földrajzi tanulmányokat. Annak ellenére azonban, hogy ő maga igen jól képzett történész, azt vallja, hogy bár a végzettség előnyt jelent, és az sem hátrány, ha az ember tud latinul (az anyakönyvek jó része latinul íródott), és vannak történeti földrajzi ismeretei is, mindez nem feltétel. – Saját családfánkat nagy szorgalommal és kitartással e tudományok ismerete nélkül is el tudjuk készíteni – mondja a kutató. Scheiling megrendelői nagyrészt idős emberek, akiket még a második világháború után telepítettek ki az országból. Mostanában viszont fordulni látszik ez a tendencia, hiszen a kitelepítettek leszármazottai is egyre gyakrabban szeretnék tudni gyökereiket. Érdekesség, hogy a hazai németség hányatott sorsa, a kitelepítés nem akadályozza a kutatást, az internetnek köszönhetően a megrendelőkkel könnyen lehet tartani a kapcsolatot gyakran a személyes találkozás létrejötte nélkül is. Magát az anyagot is postán kapja meg a megrendelő. Ez a csomag akár tíz kilogrammos is lehet: a kész családfa származási táblázatból, származási jegyzékből, a német származási helyek feltüntetéséből, rövid helytörténetből, a források jegyzékéből és az eredeti keresztelési, házassági, halotti anyakönyvek másolataiból áll. Felhasznált forrásokként Scheiling Péter főleg az anyakönyveket említi meg, ezek abból a szempontból szolgálnak nagy jelentőségű információkkal, hogy egyes magyarországi német falvakban a plébános azt is dokumentálta, hogy a házasulandók melyik német községből származtak el. Ezeket az adatokat azonban óvatosan kell kezelni. – Értelmezésüknél figyelembe kell venni a plébános helyesírását és németnyelv-tudását, valamint hogy milyen nyelvjárásban diktálták be a település nevét – említ egy példát. Scheiling kutatásaihoz más alapműveket használ, mint a magyar családokat kutatók: a német telepítésekkel kapcsolatban főleg Werner Hacker Baden-Württembergből kivándorolt családokat nyilvántartó többkötetes műve számít nélkülözhetetlennek. A genealógus tíz éve foglalkozik üzletszerűen családfakutatással, munkáját egyedül végzi. Ő is egyetért azzal, hogy a rendszerváltás után a genealógia iránti érdeklődés hihetetlenül fellendült, azonban korábbi hanyatlásának okát nem kizárólag a második világháború utáni kommunista érában látja: szerinte az már korábban, a liberalizmus térnyerésével megkezdődött, hiszen – mint mondja – ennek az eszmének az a lényege, hogy az ősök, a leszármazás kutatása nem fontos, minden a nevelésen, az oktatáson múlik, tehát bárkiből lehet bármi. Ezzel szemben a konzervatív felfogás ezen túl a származást, az öröklött tulajdonságokat és a családot is fontosnak tartja a társadalmi előremenetel során. A megszólaltatott kutatók szerint a Kárpát-medence történelmi sajátosságai miatt senkiről sem igazán lehet kijelenteni, hogy százszázalékosan magyar. Scheiling Péter érdekességként említi azt az esetet, amikor egy Németországban élő idős férfi azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy Kápolnapusztáról származik, és szeretné megismerni a családfáját. Sajnos azonban a második világháborúban a szovjet hadsereg egy fosztogatás miatti feljelentést megtorolván kivégezte a falu férfilakosságát, a települést pedig felgyújtotta, ezért a forrásértékű iratok mind odavesztek. Bár a kutatás nem járhatott sikerrel, Kápolnapuszta és a helyiek szomorú történetével így szembesült először a kutató. Magyarországon a genealógia tehát reneszánszát éli: egyre több a hivatásos kutató és az olyan lelkes amatőr, aki meg akarja ismerni önmaga és családja múltját. Bár hiányosságok adódnak – például szükség lenne egy felügyelő szervezetre, amely a szakma felhígulását megakadályozná –, és még nem feltétlenül kecsegtet biztos megélhetéssel, abban feltétlenül segíti az érdeklődőt, hogy behatóan megismerje családja történetét, kérdéseire választ kapjon. | ||||||
| Küldés e-mailben| Szóljon hozzá a fórumban| Nyomtatható verzió | ||||||
• Kiadja a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. • Tel: 476-2131
• E-mail:szerk@magyarnemzet.hu • HU ISSN 1418-155X
• Copyright Magyar Nemzet 2001-2007
Hibabejelentés: uzem@mno.hu
