Sokszor leírtuk már, de nem lehet elégszer elmondani, hogy fölöslegesen forgatták meg a tőrt sok millió ember szívében: ha nem nyilatkoznak a kérdésben, akkor sem lett volna érvényes a népszavazás, de még egy halk igenre buzdítás is belefért volna. Hiszen akkor is a kezükben volt a parlamenti többség, így a népszavazás után olyan állampolgársági törvényt szavaznak meg, amilyet akarnak, például szavazati jog nélkül, mert ugyebár ettől féltek, mint az ördög a tömjénfüsttől.

Négy év után jól látszik, mennyire rossz stratégiát választottak. Bumfordi gesztusukkal üzentek a szomszédos országokban élő nacionalistáknak: ütheted a magyart, mert nincs, aki megvédje őket, hiszen már az anyaországnak sem kellenek. Szerbiában „csak” a huligánok értettek a szóból, és szaporodtak el a délvidéki magyarverések, de Szlovákiában a kormányzati politika szintjén vették a lapot.

Négy éve romániai nyugdíjasokkal, felvidéki munkavállalókkal és ki tudja még, mivel riogattak, és azóta csattanós, fájdalmas választ adott erre az élet. Szlovák rendszámú autók, Felvidékre áthelyezett vállalkozások ezrei jelzik, hogy az anyaország hajója holtágba fordult. A felvidéki magyarok most fordítanak, könyvelnek, banki ügyeket intéznek sokunknak, és nem mondják, hogy bezzeg ellenünk szavaztatok, most meg ide jöttök spórolni. És akkor még nem is beszélünk a sokáig lesajnált Romániáról; arról az országról, amelynek szárnyal a gazdasága, így sok ezer, a keleti országrészben lakó honfitársunk keresheti meg maga és családja számára a mindennapi betevőt azzal, hogy átjár a határ másik oldalára dolgozni. És most örülnénk a határon túli magyarok spórolt pénzének is, persze, de azok sem hülyék, hogy egy lassan összeroskadó ország kincstárjegyeit és állampapírjait vásárolják meg, amikor okosabban is befektethetik a pénzüket.

A 2004. december 5-i sokk után a szocialisták – és a közpénzt tartalmazó kasszák körül lebzselő gazemberek – koncerteket, kulturális eseményeket szerveztek a határon túl „a népszavazás okozta fájdalom enyhítésére”. Eközben csendben megszüntették az Illyés Közalapítvány, bezárták a Határon Túli Magyarok Hivatalát, leépítették azt az infrastruktúrát, amelyet a rendszerváltást követő kormányok építettek fel a magyar–magyar kapcsolatok erősítésére. Most bumerángként üt vissza mindez, hiszen lassan megfordulna az irány. Mint a történelemben jó néhányszor már előfordult, most is úgy tűnik, az anyaország lakói fognak rászorulni az erdélyi, felvidéki és másutt élő magyarok segítségére.

A rendszerváltozást követő időszakban Magyarország vezetői szinte mindenkitől elnézést kértek a nagyvilágban, akik – vélt vagy valós okokból – a történelem során valamiért haragudhattak, megsértődhettek ránk. „Bátor és felelős” miniszterelnökünknek, Gyurcsány Ferencnek ideje volna halkan bocsánatot kérnie a határon túli magyaroktól is.