A történelem sűrűjében Szerető Szabolcs 2008. november 11. 00:01
Magyar Nemzet Leginkább értetlenül fogadta a hazai politika és a közvélemény a magyar–szlovák viszony eldurvulását, a november elsejei dunaszerdahelyi szlovák rendőrterrort, magyarok semmivel nem indokolható agyba-főbe verését. E zavar okai mélyen gyökereznek.
Ha tetszett a cikk, ossza meg ismerőseivel
Kezdjük talán azzal, hogy mintha a mi államunk lett volna az egyetlen a földkerekségen, amelynek döntéshozói a rendszerváltozás után szó szerint vették Francis Fukuyama híres könyvének címét: A történelem vége. A szerző eredeti, azóta jelentősen módosult nézeteitől is elrugaszkodva hittek vezetőink abban, hogy a szovjet birodalom szétesésével a liberális kapitalizmus végső diadalt aratott, egyedül maradt a világpolitika színpadán, s így végül a nemzetállamoknak is bealkonyul.
Márpedig ha komolyan számolunk a kanti örök béke világának közeli eljövetelével, akkor ugyan mi szükség mondjuk hadseregre, erős államra és nemzeti öntudatra? Amilyen gyorsan csak lehetett, a fejlett országok biztonsági, gazdasági, politikai szövetségeinek védernyője alá húzódtunk. Mi baj érhet bennünket? – kérdeztük, az átmeneti korszak múló lidérceinek gondolva a Meciarokat, Milosevicseket, Funarokat. És akkor itt állunk leforrázva, most éppen a virulens, a kormányzati politika rangjára emelt magyarellenes szlovák sovinizmus bamba céltábláiként. A parlament tegnapi ülésén a kisebbségi miniszterelnök a gazdasági válság kommunikációs látszatkezelésének mintájára a magyar–szlovák viszony rendezése érdekében is nemzeti összefogást, ötpárti együttműködést sürgetett. Szavai leleplezték, hogy kormányának nincs kiforrott elképzelése arról, mit is kellene tennie ebben a felettébb abszurd, kellemetlen, ám korántsem előzmények nélküli, váratlan helyzetben.
Dilemmáinak megválaszolásához nem várt segítséget kapott a volt miniszterelnöktől, Boross Pétertől, aki tegnap az ő szavaira válaszolva tetemre hívta a nemzeti szimbólumok, fájdalmak, sorskérdések iránti érzéketlenségével máig gyakran tüntető s ezzel indulatokat gerjesztő, a demokratikus jobboldalt pusztán taktikai céllal a szélsőjobboldallal rendre összemosó baloldalt. A politikai elit húsz éve lankadatlanul küzd a magyar szélsőségesek, kirekesztők, antiszemiták stb. ellen, és lám, ahogy a kormányfő mondta, Európa mégis annyit érzékel a mostani konfliktusból, hogy szlovák és magyar nacionalisták vitáznak egymással. Ha így van, a magyar diplomácia hajítófát sem ér: nálunk egyetlen mértékadó erő sem mentegette az őrsereg királyhelmeci masírozását, míg északi szomszédunknál kormányzati tényezők fröcsögnek úgy, ahogy azt mifelénk csak néhány marginális, szélsőséges figura engedi meg magának. Vagy: itt a múlt szégyenteljes emlékei a zsidótörvények, ott érvényben vannak a benesi dekrétumok. Egyszerre üt most vissza a kádári hagyományt követő baloldali, a határon túli magyarokért való nyílt kiállástól irtózó politika és a hazai fasiszta veszély rémének falra festése. Arról nem is beszélve, hogy a szlovákok – Esterházy Péter szavait elorozva – csak úgy gondozzák a magyarjaikat, ahogy olykor az itteni hatalom is gondozza a fennhatósága alá tartozókat. Hol válság van, ott válság van: a fő probléma a magyar állam gyengesége, tekintélyvesztése, amin a hatalmi viszonyok változtatása nélkül naponta összehívott ötpárti találkozókkal sem lehet segíteni. Az a nemzet, amelyik nemhogy képviselni, de sokszor megfogalmazni sem képes az érdekeit – például: nem a nacionalizmus, a nemzeti érzés ellen kell Sziszüphoszként harcolni, ami már a szocializmus idején sem jött be, hanem a magyarok védelmében –, amelyiknek nincs szilárd azonosságtudata, ellenben álproblémákkal való viaskodásokba öli energiáit, azt megvetik szomszédai, s hiába vár mások segítségére.
Ideje volna észrevenni, hogy a történelem nem ért véget. Jó reggelt, Magyarország!
Lap teteje |
Impresszum |
Médiaajánlat |
Adatvédelem |
Oldaltérkép
.jpg)
.jpg)
