„Mindig középre tarts, nehogy, ha alant repülsz, a tenger nehezítse el tollaidat, ha pedig a magasban, a tűz égesse össze! A középen haladj, nem kell csillagokat se vizsgálnod, hogy tájékozódj, elég ha engemet követsz!”

A mitológia szerint a krétai labirintust építő Daidalosz mondta ezeket fiának, Ikarosznak, mikor el akart repülni Minosz királyságából. Irodalmi művekbe és színpadokra illő sorok ezek, utóbbit a lengyel Teatr Strefa Ciszy meg is valósította. Minosz óta azonban eltelt már egy kis idő, úgyhogy darabjuk nem valami ókori despotizmus idején, hanem egy tetszőleges 20. századi diktatúrában játszódik. A Repülési lecke című darab helyszíne ezúttal a Városliget szomszédságában álló egykori Pártfőiskola udvara volt. Mondják, hajdanán Kádár a Széchenyi-fürdő medencéjéből szivattyúztatta ide a vizet, hogy pancsikolva ejtőzhessen két krumplileves között...

Október 10-től 12-ig tehát itt tanították repülni az Ikaroszokból álló nézőket a kommunista, egyenruhába bújtatott Daidaloszok. A Dürer-kertbe érkező közönséget labirintus helyett egy hangszórókkal körülbástyázott torony fogadta és láncokkal díszített kórházi (vagy börtön?) ágyakban foglalhattak helyet, és tehették fel maguknak a kérdést: hogy is lehet innen kirepülni? Az ötlettel nem maradt rest az angolul, lengyelül, magyarul, németül és oroszul kiabáló gárda: vezényszavak skandálása közepette lapokat osztogattak, amelyekből gumibot-csattogtatás és óbégatás közepette repülőgépet hajtattak. Aztán jött az etetés, minden ágy kapott egy csomag kukoricarudat: volt, akinek a „játszótér” egyik feléből hajították hanyagul a kezébe, volt, akinek kaján vigyorgással öntötték az ölébe. Azonban egy magára valamit is adó diktatúra tudja, hogy „ha tiltással nevel”, annak nem lesz jó vége, ezért kommunistáink télapónak öltöznek, majd szívecske alakú lufikat osztanak. Pár perc alatt levezényelnek két helycserével járó, oktrojált menyegzőt, ők elpezsgőznek, a láncok között üldögélők meg nem kapnak, ők csak fújják a kiosztott, szívecske alakú lufikat. Egyszóval: jólét van.

Mikor a tetőfokára hág a hangulat, mikor a nyolc uniformisosnak már szinte tényleg a tenyeréből eszik a publikum, megjelenik egy matróna, maga a Főnéni, vagy a Minotaurusz, ha úgy tetszik. Orvosi táskájával odamasíroz az előzőleg kiválasztott egyénhez, akivel egy sebtében feldobott spanyolfal mögött, pikánsan furcsa hangok, és repülő tányérsapkák közepette foglalkozik. A publikum többi része sem unatkozik, kötelező szabad foglalkozás van ugyanis: szappanbuborékokat kell fújni: egyrészt repül az is, másrészt minden szép és jó. A Főnéni elégedetten távozik, a spanyolfal eltűnik, a beavatottnak se híre, se hamva, ami marad utána, az egy fej káposzta, semmi több.

A Laibach-szerű zaklatott háttérzenét kotkodácsolás váltja fel, és Daidaloszaink párnákkal simogatva altatják az ágyban gubbasztókat. A simogatásból csapkodás lesz, többen ki is tépik az őrök kezéből a párnát, és hozzávágják az elvtársakhoz. A csata szponzorálásába a torony is beszáll, egyre több párnát ad az altatáshoz. A Pártfőiskola udvarát így ellepik a tollak, de hát ez nem is csoda: aki nem „középre tart”, és nagyot mer álmodni még „ágyban, párnák között” is, abból csak pihék maradnak, éppen úgy, mint a túl magasra repülő Ikaroszból. És hogy tényleg ne maradjon más, arról is gondoskodnak tisztjeink: két turnusban, a szívecskés lufik kidurrantásával, minden eddiginél hangosabb üvöltözéssel az utcára hajtják a publikumot. Mikor visszatérnek a Dürer-kert főbejáratán, ők is meglátják a párnacsata utáni tájképet. „Mi lett volna, ha tényleg fellázadunk és nem megyünk ki?” – teszi fel mellettem a költői kérdést az egyik visszatérő.

Érdekes gondolat, de nekem más jutott az eszembe: „el lehet menni”...