|
|
|
|
|
|
|
|
Magazin
|
Télelő Energiaválság: a falu és a kis közösség lesz az előrelátók mentsvára? 2008. szeptember 27. 16:45 Megdöbbentő előrejelzéssel szembesül, aki elolvassa Hetesi Zsolt asztrofizikus A felélt jövő című tanulmányát. A globális klímaváltozás mellett a közeljövő más, legalább annyira veszélyes krízishelyzetet is rejt: az erőforrások válságát. Hordónként több száz dollárra ugorhat az olajár, a magas fűtési költségek miatt a panellakásokból és a városokból elmenekülnek az emberek, éhséglázadás és járvány várható, mindez pedig nem valamikor a távoli jövőben, hanem akár a következő esztendőkben.
 Tíz centiméter vastag rénszarvaszuzmó borította a Szent Máté-szigetet, amíg nem élt rajta rénszarvas. Aztán 1944-ben egy huszonkilenc állatból álló rénszarvascsordát telepítettek a szigetre. A csorda szaporodása, mivel bőségesen volt táplálék, exponenciális függvényt követhetett: 1957-ben már 1350 egyed élt ott, 1963-ban pedig 6000. Addigra lelegelték a zuzmót, és 1963–1964 kemény tele végzett a csordával. A tavaszt csak 41 tehén és egy terméketlen bika érte meg. Kipusztulásuk törvényszerű volt, mivel a rénszarvasok felszabadultak a létszámukat szabályozó hatások alól. Egyrészt nem ritkították őket a ragadozók, másrészt nem vándorolhattak máshová, ezért a zuzmó nem újulhatott meg.A kép riasztó, pedig egyre többen döbbenünk rá: mi is ilyen rénszarvasok vagyunk egy szigeten, amelyet úgy hívunk: Föld. Ha nem teszünk semmit, hazánk a nyugati világ részeként 2015-ig belesodródik a polgárosult világ végét jelentő erőforrásválságba, amely romba dönti – a tudományos és ipari vívmányok mellett – egész megszokott életünket. Ehhez semmit sem kell tenni, csak folytatni eddigi életvitelünket… – ezekkel a szavakkal végződik az a tanulmány, amely riasztó képet fest a közeljövőről. A tavasszal készült elemzés most különösen aktuális: az utóbbi napokban évtizedek óta nem tapasztalt hitelválság rázta meg a (pénz-) világot, és hétfőn este rekordmértékben növekedett az olajár: egyetlen nap alatt huszonöt dollárral drágult hordónként, elérve a százharminc dolláros értéket. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Duna-parti épületében ülünk egy könyvtárban, velem szemben a Fenntartható Fejlődés Egyetemközi Kutatócsoport (FFEK) tagjainak egy része. * Az FFEK-t azért hozták létre tavaly ősszel, hogy tájékoztassák az embereket a rájuk váró erőforrás- és környezeti válságról, és keressék a megoldásokat arra az időre, amikor olaj és gáz nélkül marad az emberiség. – Első körben nem attól kell tartani, hogy teljesen elfogy az olaj – mondja Marschalkó Gábor, az ELTE csillagászati tanszékének doktoranduszhallgatója –, hanem attól, hogy a termelő országok nem adják majd el a készleteiket, mert saját, egyre növekvő szükségleteikre fordítják. Vagy ha el is adják, annyira drága lesz az energia, hogy az emberek jelentős része nem tudja megfizetni. Ezen a téren nagyon kiszolgáltatott az Európai Unió: saját forrásból csak az olajszükséglet alig tizenöt százalékát tudjuk fedezni (az Egyesült Államok ennek a dupláját), de rosszul állunk földgázból is (mi, európaiak, kénytelenek vagyunk hatvan százalékát importálni, Amerika csak húszat). Szénből az Újvilág önellátó, mi a szükségleteink felét termeljük ki. A közelgő drágulás és válság különben nem csak a magyar tudósok tippje: Alekszej Miller, a világ első számú gázipari cégének, az orosz Gazpromnak az elnöke a közelmúltban azt jósolta: a kőolaj hordónkénti ára kétszázötven dollárra nő, és a világ nagy energiahiánnyal szembesül 2012 után. Az FFEK tagjai erre az évre százharminc dolláros átlagolajárat jósoltak (az idén már volt 142 dollár is…), két év múlva kétszázhatvanhét, 2012-ben pedig csaknem négyszáz dollárra becsülik. Ez természetesen maga után vonja a benzinár emelkedését is – két év múlva ötszáz, 2012-ben pedig akár ezer forintot is fizethetünk az üzemanyag literjéért, legalábbis ha ezután is pontosnak bizonyulnak az FFEK előrejelzései. Beszédes az a szám is, amely szerint tíz év alatt megtízszereződött (!) az olaj ára. 1998 márciusában, az Irak körüli háborús feszültség enyhülésekor ugyanis tizenegy dollár alá csökkent a hordónkénti díj – pontosan arra a szintre, amelyen állt a második olajárrobbanás előtt. Miközben a világ nyersolajigénye folyamatosan nő, az idén elérjük a kitermelési csúcsot, aztán fokozatosan csökken a hozam. A folyamat kulcsszava az energiahatékonyság, vagyis hogy egységnyi energia befektetésével mennyi energiahordozót tudunk kinyerni. Ennek értelmében hiába vannak óriási készleteink olajpalából, ha ebből kéthordónyi olaj kinyeréséhez legalább egyhordónyi olajat el kell használnunk. Az olajmezők hatékonysága régen elérte akár a száz az egyhez arányt is, de a geofizikusok becslése szerint a könnyen hozzáférhető olajból nincs több a földön. Most jó esetben egyhordónyi olaj elhasználásával hat-nyolc hordónyit tudunk kitermelni, és alig öt százalék az esélye annak, hogy eddig feltáratlan nagy olajmezőre bukkanjunk – az utolsó jelentős lelőhelyet 2003-ban fedezték fel. Pánikra semmi ok – vélekedik még mindig a világ tudósainak többsége –, mielőtt a körmünkre égne a gyertya, valaki felfedezi a kellően hatékony alternatív energiaforrást. Az áramszükséglet fedezésére például több atomerőművet építünk, mondják sokan, de Hetesi Zsolt szerint ez sem járható út, hiszen az uránkészleteink is végesek – a kitermelési csúcs 2015–2020-ra várható. Jelenleg is több radioaktív fémet használunk fel, mint amennyit kitermelünk, ugyanis a hidegháború után felszabadult atomfegyverek uránját égetik el az erőművek. Akik pedig a napenergiában látják a jövőt, tudniuk kell: kétszázhúszezer négyzetkilométernyi napelem biztosítaná a Föld jelenlegi elektromosáram-fogyasztását, de ma alig harminc négyzetkilométernyi (!) napelemmel rendelkezünk. Elkéstünk, és most már azon is hiába gondolkodunk, hogy a második világháborús hadianyaggyártáshoz hasonlóan minden gyártókapacitást erre állítsunk át: a napelem gyártása roppant energiaigényes és drága, hiszen olyan ritka fémekre (félvezetőkre) van szükség hozzá, amelyekből szintén kevés van. És azt a keveset igen erős konkurens, a nagy profitot termelő számítástechnika veszi fel. A megújuló erőforrások sem jelentenek reális alternatívát, ráadásul ott is késésben vagyunk: ezek jelenleg az energiaigényünk egy-két százalékát fedezik. Az ősmaradványi források (szénhidrogénkészlet) apadása miatt bekövetkező összeomlás elkerülésére viszont 2015-ig naponta négyszáz megawatt, vagyis a paksi atomerőmű egy blokkjának teljesítményével megegyező kapacitást kellene rendszerbe állítani! Sokan a fúziós energiában látják a jövőt, de az efféle erőművek első működő példánya 2040-re várható – akkor meg már késő. Biztatók persze Oláh György Nobel-díjas kémikus kutatásai, aki érdekes teóriával állt elő a kőolaj utáni életről: szerinte a légkörben lévő szén-dioxidból kinyerhető a szén, ez a szintén a levegőben lévő hidrogénnel metanollá alakítható, így tehát megvan a jövő energiaforrása. A baj az, vélik FFEK tagjai, hogy ehhez a folyamathoz sok áram kell, és jelenleg a villamos áram negyedét olajból és földgázból állítjuk elő. A felélt jövő című tanulmány nemcsak az olajválsággal, hanem a klímaváltozással és a mezőgazdasági területek visszafordíthatatlan kiszipolyozásával is foglalkozik. Ennek következménye ez a megdöbbentő mondat az első fejezetben: „Ha az olvasó 1960 után született, nagyon jó esélye van rá, hogy erőszak, járványok vagy éhínség végezzen vele.” Ennek valószínűsége a tanulmány szerint földrészről földrészre változó. A harmadik világban 80–90, a fejlett Nyugaton 40–50 százalék. Míg a túlnépesedett Ázsiában és Afrikában a járvány és az éhínség a fő kockázati tényező, addig a jelenleg fejlett világban az erőszakos halálokok és az idősek halálozási ütemének ugrásszerű növekedése jelent valós veszélyt. Az iparosított mezőgazdaság, vagyis a zöldforradalom is elérte a határait, az alkalmazott módszerek egyre jobban szegényítik a talajt, és rontják a termés feltételeit. A megmunkálás és a műtrágya költsége emelkedik, a növekvő népesség miatt pedig jelentősen csökkentek az élelmiszer-tartalékaink; az idén már várhatóan több gabonát fogyasztunk el, mint amennyit meg tudunk termelni. Ha csak mezőgazdasági értelemben mérlegelünk, éppen a múlt héten éltük fel a Föld éves tartalékát – az esztendő hátralévő szakaszában már a jövőből táplálkozunk, ugyanis az emberiség jelenlegi fogyasztásához másfélszer ekkora bolygóra lenne szükség ahhoz, hogy a források megújulhassanak. A növekvő népesség természetesen nemcsak több élelmet, hanem több energiát is használ fel – az emberiség nyersanyag-felhasználása megegyezik a teljes élővilág (!) nyersanyag-felhasználásával, a fénymegkötéssel (vagyis fotoszintézissel) felhalmozott növényi erőforrások felét is az ember hasznosítja. Kényelmünk érdekében feléljük az összes elérhető olcsó forrást, ráadásul fölöslegesen szállítunk nagy távolságokra árut, élelmiszert, miközben felszámoljuk a környezetünkben lévő termelői kapacitásokat. A pazarlás várható hatásai katasztrófafilmbe illőek: a válság pillanataiban a saját civilizációnk csapdájába esünk. Az áramkiesések nagyon megnehezítik a városlakók életét, ráadásul a drága szállítási költségek miatt az élelmiszer sem jut el a sűrűn lakott településekre. Drasztikusan visszaesik a műanyaggyártás (ehhez is olaj kell), öszszeomlik a közegészségügy, mert drága, energiafüggő és túl bonyolult rendszer; leszálló ágba kerül a gazdaság. Elmerülnék a gondolataimban, amikor Hetesi Zsolt megkérdezi, van-e panellakásom, vagy tervezek-e vásárolni. Nem értem a kérdést, de nem hagy kétségek között: szerinte ez az utolsó pillanat, hogy jó áron túladjunk rajta. Az olajár-emelkedés fokozatosan elszegényít jól meghatározható csoportokat – legutóbb például az amerikai középosztály csökkentette mérhető módon az autóhasználatát. Az emelkedő benzinár hatására az emberek lakhelyükhöz közel eső munkahelyet kerestek. Hazánkban az első sokk a panelházak lakóit éri, mert ezek hatalmas erőforrás-fogyasztók. Ez a lakástípus az egyáltalán nem távoli jövőben fenntarthatatlanná válik a benne lakók számára. A távfűtéshez szükséges földgáz kilenc hónapos csúszással követi az olaj árát, így tavasszal annak a robbanása is várható. Elkezdődik az emberek viszszavándorlása a falvakba, jósolják a kutatók, ezért aki teheti, most vásároljon még olcsó falusi házat. Ez azért is célszerű, mert a vidéki életforma ma sem áll túl messze az önellátástól, vagy ha mégis, legalább van esély a folyamatok visszafordítására. Újra életre kelhetnek rég elfeledett szakmák, felértékelődik az a tudás, amelyet a vidék lakossága évszázadokon át megszerzett, ám az utóbbi évtizedekben veszni hagyott. Felértékelődik az egészséges életmód és a megelőzés szerepe – aki hamar megtanul függetlenedni az egészségügyi rendszertől, annak van a legnagyobb esélye a túlélésre. Jogos a kérdés, hogyan élhetjük túl a válságot. Jay Hanson amerikai közgazdász például nincs túl jó véleménnyel az emberiségről, ha a közös cél érdekében való együttműködésről van szó. „Abban sem nagyon bízhatunk, hogy az emberiség képes lesz nagy léptékeken összefogni – írja. – A piaci társadalom nagyon erősen kiélezte fogyasztói ösztöneinket, amelyek természetes genetikai örökségünk legmélyebb rétegeiben vannak; ezért olyan rendkívül hatékony a fogyasztásra és felhalmozásra felhívó reklám. Az ember genetikailag a rövid távú előnyökre van hangolva, és ha nem mérlegel józanul, akkor azokat is választja.” A rövid távú előny pedig most az: minden jó így, ahogy van, most kényelmes a világ, ne tegyünk hát semmit! A magyar tanulmány – igen érdekes és eredeti módon – nemcsak egzakt alapon, hanem rég elfeledett értékek mentén is keresi a választ. Azt mondja: a fogyasztásra épülő világ helyett a kis közösségekre kellene helyeznünk a hangsúlyt. Rendkívüli csapások fogják érni az emberiséget, ez pedig mindig könnyebben kivédhető, illetve feldolgozható a szorosan egymásra utalt közösségben – írja a szerző. – A közösség tagjai éppen úgy megoszthatják a munkát egymás között, mint ahogy azt a jelenlegi rendkívül bonyolult társadalom is megteszi – csak az ipari korszak alkonyának közösségei lényegesen kevesebb taggal is működőképesek, hiszen a rendkívül szakosított foglalkozások eltűnnek. Egy hagyományos falunak megfelelő méretű közösség minden szükséges foglalkozást űző taggal és lehetőleg falun, nagyjából 500–1000 fő esetén is fenntartható lehet. Keressük hasonló emberek barátságát, és lehetőleg együtt telepedjünk le, egy városoktól távolabb fekvő faluban – javasolja. Felértékelődik a közösségek szerepe az új helyzetben: megtartó erőt, támaszt és védelmet jelentenek az elesetteknek, ugyanakkor alapvető tájékozódási pontul szolgálnak saját tagjaik számára. Persze csak akkor, ha sikerül biztosítani a békés átmenetet. A tanulmány érdekessége, hogy e békés átmenetnél a szerzők a spirituális értékek fontosságát is hangsúlyozzák, mint például a hitét, valamint a történelmi egyházak hálózatainak szerepét, mint amelyek kiterjedtségük révén segíthetnek abban, hogy a társadalom az átállás idején ne hulljon darabjaira. Rímel a kutatók jóslatára az, amit e sorok írója tapasztalt az utóbbi évek nagy világkatasztrófáinak helyszínein, ahol váratlanul kerültek krízishelyzetbe nagy számban emberek. Az első érdekes tapasztalat a szökőár idején ért Srí Lankán, ahol a túlélő áldozatok reakcióiból pontosan lemérhető volt a vallási hovatartozásuk. A buddhisták ugyanis látszólag egykedvűen ültek a romok között, nem próbálták görcsösen menteni értékeiket, nem siratták látványosan halottaikat. Azt vallották, jelenlegi életükben ez volt karmájuk, és a sorsuk ellen nem tehetnek semmit – majd a következő jobb lesz. A muzulmán vallásúak azt mondták, a szökőár erős üzenet volt az istenüktől, de ennek megfejtésére a papjuk hivatott, ezért beköltöztek a mecset udvarára, és várták az egyházi vezető útmutatásait. A keresztény vallásúak úgy tettek, ahogyan ezt Európában szokásosnak véljük: elsiratták halottaikat, majd a romokból kimentve a menthetőt, nekifogtak életük újjáépítésének. Szintén érdekes és tanulságos volt a két évvel ezelőtti székelyföldi árvíz és a napokkal utána pusztító Katrina hurrikán helyszínén látottak összehasonlítása. Kezdjük az utóbbival: sokak számára emlékezetesek azok a képek, ahogy a vízzel borított New Orleans egyes lakói rálőnek a mentésükre érkező csapatokra, vagy ahogyan fosztogatják a műszaki áruházakat. Megdöbbentő volt látni a világ legfejlettebb társadalmának kiszolgáltatottságát is: áram nélkül minden közszolgáltatás megszűnt, az emberek gyakorlatilag éheztek, miközben méregdrága autójuk volt és sok tízezer dollár a bankszámlájukon. A székelyföldi árvíz példája teljesen másról szól: a szegény, de a szolidaritást és a közösségi értékeket nem elfeledő emberek összefogásáról, hiszen a tél jöttéig az összes romba dőlt ház újjáépült. És mi lesz utána, ha mégis bekövetkezik az összeomlás? A negatív forgatókönyveket nem boncolgatom, hogy ne vádoljanak pánikkeltéssel. Maradjunk a közepesen optimista verziónál – az FFEK tagjai szerint még ez is álom kategória. Eszerint visszatérünk az 1930-as években élt vidéki lakosság nívójához: hangsúlyos vasúti közlekedéssel, repülők nélkül, talán vidéken is korlátozott áramhasználattal. Az éjszakai áram hidrogént bont, vagy pedig olajalgák állítanak elő növényi olajat, amellyel buszok és az alapvető feladatot ellátó személygépkocsik üzemelhetnek. Nagyobb árammegvonás nincs, a fogyasztás a fénykorbelinek a fele. Van korlátozott számítógép-hálózat, vezetékes telefon, tömegközlekedés, bioüzemanyaggal magát ellátó mezőgazdaság, szervezett ellátás. Átértékelődik a valódi munka szerepe, megnő a szabadidő, a közösségi élet ideje; eltűnik a lélekölő munka és a reklám. – Ha csak ez sikerül, már elégedettek leszünk – mondják búcsúzóul, és nem tudom, hogy örüljek-e mindennek. | |||||
| Küldés e-mailben| Szóljon hozzá a fórumban| Nyomtatható verzió | |||||
• Kiadja a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. • Tel: 476-2131
• E-mail:szerk@magyarnemzet.hu • HU ISSN 1418-155X
• Copyright Magyar Nemzet 2001-2007
Hibabejelentés: uzem@mno.hu
