Azzal kellene szembesülnünk, hogy az, amit adóként nevezünk meg, az valójában egy bonyolult szerződésrendszer, amelyben az állam és az állampolgárok kötnek megállapodást – fogalmazott Bogár László arra a felvetésünkre, hogy vajon meddig lehet még szűkíteni az állami szolgáltatások körét, főleg hogy ami elérhető, annak is egyre silányabb a minősége. Jelenleg a nemzetállam, a „köz” megtestesítője az „utolsó közös védművünk” – idézi Czakó Gábor szavait a közgazdászprofesszor, és mint hozzátette, senkit ne tévesszen meg, hogy „jelenleg olyan cinikus globalokomprádor erők üzemeltetik az államot, amelyek a magyar társadalomnak sem a rövid, sem pedig a hosszú távú érdekeit nem veszik figyelembe, és gátlástalanul segítik a globális hatalomgazdaságot az ország kifosztásában”.

Ugyanakkor az ellenük folytatott jogos küzdelem sem „hatalmaz fel minket arra, hogy közben szétverjük saját nemzetállamunkat” – jelentette ki az MNO-nak Bogár, mert, mint mondta, erre „igen nagy szükség lesz, amikor már nem a jelenlegi erők szervezik az életet Magyarországon”.

Hazugság az a liberális dogma, hogy az „állam a legrosszabb tulajdonos”

Az adó – ami egyfajta szerződés – arról szól, hogy az állampolgárok lemondanak a jövedelmük egy részéről, „ennek fejében olyan közszolgáltatásokat kapnak, amelyeket csak az állam tud megfelelően biztosítani” – emlékeztetett a professzor. Hazugságnak nevezte Bogár azt a két évtizede hangoztatott szlogent, hogy az „állam rossz tulajdonos”. Ez igaz lehet akkor, „ha rosszul üzemeltetik”. De ilyen esetben a tőke is lehet rendkívül rossz tulajdonos – folytatja –, „elég csak a nagy nemzetközi vállalati botrányokra gondolni”. Vannak olyan területek, ahol „csak az állam tudja a legjobban, illetve a legalacsonyabb fajlagos költségekkel és a legjobb minőségben üzemeltetni az adott alrendszert.”

Teljesen természetes, hogy ehhez politikai akarat is szükséges – közölte közbevetésünkre Bogár. „Ehhez az kell, hogy a becsületes és felelős állam szerződjön a becsületes és felelős állampolgárral”. Világossá kell tennie az államnak, hogy kitől, mennyit és miért von el, és meg kell teremteni az ellenőrizhetőség körülményeit is. A társadalom 85 százaléka ma, vagyis a vesztesek – mondta Bogár –, a befizetéseinél többet kap vissza a különböző térítésmentes szolgáltatások címén, „bár erről többnyire nincsen tudomása”. Ma, egy patologikus társadalom-lélektani helyzetben az állampolgár gátlástalan rablónak tekinti a saját államát, az pedig adócsaló gazembernek a saját polgárát. Így aztán esély sincs a becsületes és ellenőrizhető alkura – véli.

A szupernyertesek jutalma a társadalmi stabilitás (lenne)

Társadalmi stabilitás – ez az a „szimbolikus jószág”, amiért a nyertesek és szupernyertesek hozzájárulnak ahhoz, hogy nettó befizetők legyenek a közös kasszába, hiszen ők kevesebbet kapnak vissza befizetéseiknél – állítja a professzor. „A társadalom döntő többsége önhibáján kívül nem rendelkezik olyan munkaerővel, amelyet olyan globális piaci áron tudna eladni, amely fedezni tudná az egyébként már globális piaci árszintre emelt javak és szolgáltatások minimumának a megszerzését” – fejtette ki Bogár László. A 30-40 évvel ezelőtti bérszinten „beárazott” társadalom végzetes csapdában vergődik. Az elit megteheti, hogy nem vesz tudomást e folyamatokról, „de akkor olyan, rendkívül intenzív és végzetes elnyomorodás indul el, ami pontosan kiszámítható módon a kriminalizálódással, a hétköznapi emberi együttműködés elemi struktúráinak brutális szétverődésével jár együtt”.

Sőt ennek már jelenleg is tanúi lehetünk, állítja a közgazdász, aki példaként az olaszliszkai lincselést, a fiatalkorúak által elkövetett brutális gyilkosságokat, a szinte mindennapi rutinná vált tanárveréseket hozza fel. Súlyos hibának véli, hogy ezeket az eseteket elszigetelt jelenségként kezeli az elit és a társadalom; „ha történelmi távon tekintjük át ezeket a folyamatokat, ezek között szerves összefüggések vannak.

A mélyrétegből felsejlő fő ok, hogy maga a globális hatalmi rendszer egy végzetesen élősdi struktúra, amely rohamos gyorsasággal emészti fel a világ természeti és emberi erőforrásait”. Valójában ez a parazita, rákos burjánzásra emlékeztető pusztító szerkezet tükröződik vissza az általa kifosztott magyar roncs- és páriatársadalom cselekvésmintáiban. És ehhez kap folyamatos megerősítést a liberális „médiamegafonok” szemforgató siránkozásaiból, ahol e nyomorban élő rétegek ön- és közpusztító ámokfutását „emberi jogként” tüntetik fel. A globalitás élősködő elitjei saját torz tükörképüket láthatják viszont a helyi roncstársadalom agresszív élősködési törekvéseiben – tette hozzá Bogár.

Ami van: anómia – ami jöhet: anarchia és káosz

Ha egy társadalom évtizedeken keresztül olyan káros folyamatoknak van kitéve, amelyek végzetesen roncsolják anyagi és szimbolikus dimenzióit – megélhetését, népesedését, egészségét, erkölcsi normáit –, akkor elérkezik a nyomorúságnak az a szintje, „amikor betelik a pohár”, vagyis „egy bizonyos ponton túl a korábban vészjóslóan hallgató nyomorúság brutális, mindent szétromboló akciókban fejez ki önmagát” – fejti ki Bogár. Mint mondja, mindez anómiaként indul, amikor az emberi együttélést segítő belső szellemi törvények fokozatosan felbomlanak. Ezt követi az anarchia, „amikor az uralmi szereplők már a rendészet eszközeivel sem tudják megállítani e pusztító folyamatokat”. A harmadik stáció maga a káosz, „amikor már semmilyen emberi tevékenységnek, törekvésnek nincs esélye arra, hogy a lét hétköznapi struktúráinak teljes felbomlását megakadályozza”. Bogár azt reméli: a magyar társadalom még nem tart itt, ám „nagy baj lehet”, ha továbbra is a cinikus hamis beszéd uralja az állam szerepéről, valamint az adókról szóló diskurzusmezőket is.

Dübörgő nyomorüzem és süketek párbeszéde

A mostani jelenséghalmaz is azt jelzi, hogy milyen roncsolt állapotban van a magyar közbeszéd – mondta Bogár azzal kapcsolatban, hogy az úgynevezett monoki modellt a szalonrasszizmus bélyegével illették. A magyar társadalom – mint közösség – képtelen arra, hogy „használható értelmezési keretek között, megfelelő fogalomkészlettel elbeszélje a problémáit”. Bogár úgy véli: a megoldásokhoz az út az elbeszélésen, majd megbeszélésen, végül a közös cselekvésen keresztül vezet. „A magyar közbeszéd ma tökéletesen alkalmatlan erre a szerepre, zavarosabbnál zavarosabb fogalmak, féligazságok, hazugságok, hamis értelmezési keretek harca folyik sehonnan sehová” – hívta fel a figyelmet.

Mint kifejtette, a társadalom 30-40 százaléka formálisan is a létminimum alatt él, vagyis ez a roncstársadalom elemi szinten sem tudja újratermelni önmagát. Ezen belül a 15 százalékos páriatársadalom „véglegesen ki van taszítva a történelemből”. Az ebbe születő gyereknek 6-8 éves korára véglegesen eldől az élete. „Sorsa megpecsételődik azzal, hogy elemi szinten sem képes az emberi együttműködési rendszerekbe bekapcsolódni, és ez az igazán drámai fejlemény.” Mindezzel a jelenlegi magyar társadalom egyre rohamosabban termeli újra bővítetten a nyomort – teszi hozzá a professzor.

Élősködés és kriminalizálódás – részvét és segítség

Ha az élősdiségében a társadalom többi része meg akarja akadályozni ezt a csoportot – hiszen ez bizonyos ponton túl elkerülhetetlen –, akkor azonnal súlyosabbnál súlyosabb konfliktusfelületek jönnek létre – mondta az egyetemi tanár. „Ezek eszkalálódása pedig később egyértelműen kriminalizálja az élősködőket. „Ha úgy tetszik, a napi rutin szintjén bűnözői tevékenységet folytató szegmenssé válhat akár az egész másfél milliós réteg” – fogalmazott Bogár. Jelenleg nemcsak átfogó nemzetstratégia nincs ennek megoldására, de az értelmes vita elemi feltételei is hiányoznak. Ám a permanens polgárháború lehetőségét mindenképpen meg kell akadályozni, és ez például olyan eszközökkel lehetséges, mint a monoki példa – kisközösségi szinten, ha már a „nagy közösség” cselekvésképtelen. „A társadalmi többségnek világossá kell tenni, hogy mindenképpen meg fogja akadályozni a helyi társadalom anarchiába süllyesztését.” De emellett jeleznie kell azt is, hogy van benne szánalom, részvét és segítőkészség a bajok megoldására, és belátja azt is, hogy ezek a csoportok nem kizárólag önhibájukból kerültek a perifériára.

Önpusztítás lenne...

„Világossá kell tenni, hogy kritikus ponthoz érkeztünk. Ha nem tudjuk rövid időn belül megfordítani ezeket a veszélyes lebomlási folyamatokat, az minden túlzás nélkül végzetes következményekkel járhat” – fogalmaz Bogár. A megoldás kulcsa, hogy végre kilépjünk a liberális véleményhatalmak húsz éve körénk épülő hamis értelmezési ketrecéből. Ki kell mondanunk – fejtette ki –, hogy a rendszerváltás rendszere megbukott, mert nemcsak arra volt képtelen, hogy felemelkedést, szerény jólétet nyújtson a társadalom többségének, de minden eddig elképzelhetőnél veszélyesebb lepusztulási lejtőre juttatta azt. „A bukott rendszer romjai alól kell kimenteni magunkat, és ha ezt egyelőre csak a bátor és felelősen gondolkodó helyi társadalmak képesek megtenni, akkor úgy. Talán e példák felgyorsítják majd a rendszer egészének mihamarabbi megváltoztatását” – mondta Bogár László.