Mi a véleménye arról a minap elhangzott kijelentésről, hogy „1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva”. Ezt Horn Gyula unokahúga, Havas Szófia mondta.

– Nehéz a hazugság után bevallani az igazságot. Aki ezt nyilatkozta, egyéves lehetett akkor, ő csak azt szajkózza, amit ötven éven keresztül bemagyaráztak neki. De Horn Gyula bátyját egy orosz teherautó ütötte el. Aztán azt mondták, hogy az ellenforradalmárok gyilkolták meg bestiális módon. Elgondolkodtam azon, hogy vajon hány embert akasztottak fel egy-egy ilyen hazugság miatt. Ugyanis egyértelműen nyomon lehet követni, hogyan írták a koncepciós perek forgatókönyvét, és egy cselekmény miatt hány csoportból hány embert ítéltek el. Erre már a Markóban rájöttem. A forradalom napjaiban a Nap utcában bementünk egy ÁVH-s őrnagy lakásába, de a vádiratban nyoma sem maradt annak, hogy valójában miért jártunk ott. Azért mentünk be, mert a lakásból Molotov-koktélt akartunk dobni a közelben forgolódó két tankra. A lakás üres volt. Havrila Béláné Kati egészen véletlenül rájött, hogy ÁVH-s őrnagy lakik benne, aki nyilván meglógott hazulról. Ekkor kezdtünk kutatni, és megtaláltunk egy csomó iratot, egy kis pisztolyt, kilónyi lőszert. A dokumentumok közül egy sem maradt ott, Jánoki Attila, a parancsnokunk vitte magával, és valószínűleg kijuttatta Nyugatra. De a vádiratban nem ez, hanem mondvacsinált bűntettek szerepeltek. Ugyanilyen koholt vád volt az is, hogy cipőt loptunk egy ktsz-ből. Pár éve a történeti hivataltól megkaptam egy 680 oldalas anyagot, s ez áll a tanúkihallgatási jegyzőkönyvekben. Ámulva olvastam, hogy november negyedikén délután bementünk egy szövetkezetbe, és elvittünk egy csomó cipőt, majd ötödikén újra visszatértünk. Ennek a szépséghibája csak az, hogy én negyedikén reggel megsebesültem, és kilencedikéig kórházban voltam. A vádiratomban az is szerepelt, hogy a harcok után oldalkocsis motorkerékpáron szállítottam kórházba a sebesülteket. Ez mind gyönyörű, és nagy dicsőség lenne nekem ma, de még biciklizni sem tudtam, nemhogy motorozni. Létezik az, hogy az írnok a hasára ütött, és azt írt, amit akart? Mégis ezeket a hazugságokat veszik át egyes lexikonok és könyvek. Ez etikátlan, sőt a történelem meghamisítása.

Laczik Erika–Pál Gábor

(Bővebben a Magyar Nemzet október 22-i számban olvashatja az interjút)