A feladat: túlélni Koltai Lajost 2005. február 11. 09:21
Végh Attila Tegnap óta vetítik a hazai mozik a Sorstalanság című filmet. A produkciót nagy várakozás előzte meg rendkívül magas költségvetése és a film körüli sorozatos botrányok miatt. Az alkotásról eltérően vélekednek a kritikusok, egyesek szerint megható, mások szerint közepes produkció született. Koltai Lajos először mutatkozott be rendezőként, munkájáról kritikánk számol be részletesen.
Ha tetszett a cikk, ossza meg ismerőseivel
Annyi szenvedés után végre elkészült a nagy mű, a Nobel-díjas regény filmes adaptációja. Ezzel a mondattal kezdeném írásomat, ha ez a film adaptáció volna. Erről azonban szó sincs. Persze ez még önmagában nem volna baj. A baj az, hogy Koltai Lajos celluloidcsíkja az adaptáció-létet nem kinövi, hanem alulmúlja. A rendező fejében a semmi házibulija zajlik: lazán, otthonosan tombolnak benne a meg nem gondolt gondolatok, ezek az ős-diszkópatkányok. Koltainak olyan látványosan nincs egy darab saját gondolata, egy darab passzív felfogáskísérlete sem a saját filmjéről, hogy az – túlnőve az invenciótlanság kijelölte metafilozófiai kereteket – már-már morális problémává hízik. E felismerés mögött azonban váratlan horizont nyílik, hiszen minekutána leszögeztük: a Sorstalanság a világ egyik legrosszabb filmje, hosszan elmerenghetünk azon, hogy a tehetségtelenség, a hamis önkép és az egészségtelen önbizalom miféle megkapó harmóniában táncolja végig a már említett kortikális házibulit. Ám ez a mulatság bennünket nem érdekel. Sokkal izgalmasabb azon meditálni, mi nincs Koltai fejében. Hogy ehhez sajnos érintenem kell a filmet magát is, azért előre is elnézést kérek a kedves olvasótól.
A Sorstalanság című regény a vaskos holokausztirodalom szemléletében hozott újat. A főhős úgy éli végig a munkatábort, mint aki nincs is ott. Kertész nagy ötlete az volt – amiért a könyvet annak idején alig akarták kiadni, és amiért megjelenése után némely körökben nagy ellenkezést váltott ki –, hogy a drámát nem a főhős lelkében játszatta végig. A fiú ugyanis a vele foglalatoskodó német tiszteket kedvesnek találja, egyes zsidó rabtársait ellenszenvesnek, és amikor megérkezésükkor a tábori orvos a „rakományt” két csoportra, az egészségesek és a betegek (azaz rögtön megsemmisítendők) csoportjára válogatja szét, a sorban előtte álló, megroggyant öregember megmenekülését hősünk valahogy így kommentálja: nem is értem, én a betegek közé raktam volna. Ahogyan a fiú saját sorsát szemléli, az viccesen, dühítően tárgyilagos. Ez a szenvtelenség a drámát betolja az olvasói lélekbe, és ott játszatja le. Ezzel kivonja a regényt az unalmas, patetikus lágertörténetek köréből, és az olvasóban mélyebben, átélhetőbben alapozza meg. A könyv utolsó lapjain pedig, amikor az épp hazatért fiút a ház itthon maradottai, a lágert nem megjárt zsidó szomszédok faggatják, és amikor az nem a hallani vágyott sztereotípiákat sorolja, szinte kioktatják, mondván, hogy ők ezt jobban tudják, megundorodik tőlük, és otthagyja őket. Így jutunk el az alkonyi fénybe, a könyv záróképéhez, amelyben a fiú hirtelen honvágyat érez Buchenwald iránt.
Nos, ennek a tűhideg tekintetnek, a saját sorsából kizuhant fiú szemléletének nyoma nincs a filmben. Éppen olyan patetikus, unalmas mű ez, amilyenekhez képest a regény az újdonság erejével hatott. (Néhol a rendezői arányérzék anynyira beteg, hogy a tragikusnak szánt jeleneten a nézők fel-felkacagnak. Ilyen például a büntetésből órák hosszat egy helyben álló rabok pipacs-dülöngélése, és a dülöngélés közepében mókásan hadonászó nyomorult.) A regény szemlélete kizárólag a film zárójelenetében villan meg, ott is csak üres narrációként, ott is teljesen idegenül, a filmtesthez hozzáragasztott darabként. A legfurcsább az a dologban, hogy a forgatókönyvet Kertész Imre írta. Mintha elfelejtette volna, miről szól a regénye.
A film totális kudarcához a színészgárda, valamint Ennio Morricone is hozzáteszi a magáét. Az amatőr színészek amatőrök, a profik pedig az adott színészvezetés mellett nem tudnak hitelesek lenni. (Különösen fárasztó Gyabronka József, aki állandóan a mamáját keresi.) A nagy Morricone pedig nyilván úgy gondolta, ő a Vadnyugatban már megtette a magáét, hagyják békén. Sikerült is semmitmondó, elavult, helykitöltő zenéket gyártania. Mintha a zeneszerző a hétköznapi ténykedések kávészüneteiben rakosgatta volna össze a hanganyagot.
Mindezek után, úgy gondolom, már nem szükséges tanácsot adnom. A gyengébbek kedvéért mégis megteszem, és – Koltai-túlélőként – mindenkit lebeszélek arról, hogy a mozit célba vegye. (Egy-két Oscart biztosan kap majd a film, de ez, mint tudjuk, a szellemieket tekintve nem jelent semmit.) Inkább a Sorstalanság című regényt javaslom. Abból megsejthetünk valamit a létről. Ez az államilag agyontámogatott film inkább a léről szól.
Lap teteje |
Impresszum |
Médiaajánlat |
Adatvédelem |
Oldaltérkép
.jpg)
.jpg)
